2021. január 05. 19:55 - PMBennett

Milyen volt gyermeknek lenni

Még emlékszem, milyen volt gyereknek lenni. Amikor mamáméknál laktunk, mert éppen építkeztünk. Mennyit bóklásztunk a szőlők között, és titokban megdézsmáltuk a legfinomabbakat, a Szlankamenkát, a Szőlőskertek Királynőjét, a Csaba gyöngyét és azt a nagy, kék szemű szőlőt, amelynek a nevére már nem emlékszem. A kert hátuljába volt egy borízű almafa, és a már érett almák lehulltak és rendkívül finomak voltak.
Forrás: Pinterest.com (Ellen Fischer feltöltése)
Átellenben lakott Pali bácsi. Mivel nekem is ez a keresztnevem, egyhamar megkedvelt. Bár nagyapáék inkább csak „az Öreg Tojásnak” hívták, talán mert a feje hasonlított hozzá, vagy csak szeretett ott ücsörögni náluk a padon. Ilyenkor, amikor átjött mindig hozott valami gyümölcsöt. Őszibarackot, amik akkorák voltak, mint a két öklöm egyberakva, vagy epret. Emlékszem, a szája széle is lila volt, ami arról, árulkodott, ő is abból lakmározott előtte. Bár idős volt már, közel sem volt olyan ráncos, mint azt a kora alapján gondolt a volna az ember, bár bőre májfoltos volt, és szederkés. 
Volt, hogy mi is átmentünk, és annak ellenére is merészkedtünk a pincébe, hogy mamám azzal riogatott, hogy elvisz a kamóri. Igazi patkoló kovács volt, és egy alkalommal láthattam is, hogyan is történik a patkolás. Persze én is rögtön megkérdeztem, amit ilyenkor minden gyerek biztosan megkérdezett: „És ez nem fáj a lónak?” De nem fájt neki. 
Egyik alkalommal kimentünk a Nagymezőre, hogy megnézzük a gulyát, és a ménest. Gergely bácsi hintójával mentünk, azzal, ami versenyt is nyert, és én olyan büszke voltam, hogy ott ülhettem a bakkon, és néztem, ahogy Gergely bácsi ügyesen forgatta az ostort, mindig csak egy picit meg-meg csipkedve a lovak oldalát úgy has tájékon, s ettől gyorsabb tempóra váltottak. 
Aztán kincseket kerestünk, és a góré oldalában titkos alagutat találtunk annak belseje felé. Nem számított, hogy kissé előbb volt a ketrec, amelyben mamám Morzsi kutyája lakott, és ahogy lelógó pókhálókon kívül, amik belénk akadtak, még pár potyautas is átugrált ránk Morzsiról. Kicsit vakaróztunk ugyan, de mint a kutyus is, mi is hamar szétugrattuk a vérünkre szomjazókat. Aztán a góré belsejébe előmászva az ajtó feletti keresztrúdon hintáztunk, s azt elengedve kirepültünk. 
A nagy almafa volt a másik bázisunk. Jean Maris Kapitány című filmje után eljátszottunk egy-egy jelenetet. Az ágakba csimpaszkodva, mint két kis majom libbentünk ágról ágra, és ki tudja miért, sohasem estünk le. Egymással vívtunk mamám dália karóit használva, és amikor eltört gyorsan eldugtuk, nehogy észrevegye. 
Kis műanyag kádban fürödtünk, amiből a lábunk ugyan kilógott, de nem bántuk. Viszont hétvégén mamáék befűtöttek a fatüzelésű bojlerbe, és az volt ám a királyi pancsikolás!
Forrás: 
A szomszéd kislánnyal mindenféle zöldségekből salátafélét csináltunk. Egy nagy kaszás dinnye héja volt az edényünk, amiben mindent összekavartunk, és bár érződött rajta a dinnye íze is, ahogy a mázsán ülve elfogyasztottuk, ez minket csöppet sem zavart. S amikor tápot szórtunk a malacok elé, nem tudva, hogy az milyen táp volt, mosolyogva mondta, hogy lehet csirke táp volt, és szárnyuk nő majd a malacoknak. Fekete szeme ragyogott, s ekkor talán már szerelmes voltam belé.
Minden más volt akkor. Nem volt mobil telefon sem, még hülye sem, nem hogy okos, de nem kellett bennünket félteni sem. A nyomós kútba csimpaszkodva ittunk, ha szomjasak voltunk, elbírta a tenyerünk a zsíros kenyeret, ami hol hagymával, hogy megborsozva-paprikázva hol meg csak üresen egy almával ettünk. Biciklikkel száguldoztunk az utcában, ahol az aszfaltnak még a hírét sem hallottuk, de boldogok voltunk. S ha lement a nap, anyu kijött és beparancsolt bennünket, s másnap kezdődhetett minden előröl.
1 komment
2020. december 25. 21:41 - PMBennett

Karácsonyi történet

A karácsony idén egyedül találta Pista bácsit. A hetven évéből, amit már maga mögött tudott, az idei karácsony lesz az, amit egyedül tölt majd. Szegény párja, szeretett Ilonkája néhány hónapja végleg magára hagyta. Akármerre nézett, minden rá emlékeztette, hatalmas fájdalmat, és űrt hagyva a szívében. 
– Ma éjjel, újra találkozunk, Ilonkám! – motyogta, s kirakott az asztalra egy sötét színű üveget, aminek az oldalán egy koponya és két keresztbe tett lábszárcsont vigyorgott vissza. – Mennyire szeretted a karácsonyt. – sóhajtotta.
Forrás:Asztosaláta
Remegő ujjai közzé fogott egy rég megsárgult fényképet, amelyen még ő is legalább húsz-harminc évvel fiatalabb volt, s szeretett Ilonkáját ölelte. Mind a kettőjük arca ragyogott a boldogságtól. S most itt ücsörgött magában Szent Este a fekete magány leplébe burkolózva, s úgy érezte, kezd fuldokolni. Még egy futó pillantást vetett az üvegcsére, majd belebújt a kabátjába, és a pajtába ment. A lucfenyő épp olyan pompázatos volt, mint amikor megvette. A hónaljáig érhetett, és mindig szinte eleven zöld volt. Azóta egy tűlevelet sem ejtett. Ez a kereskedő mégiscsak érthet hozzá.
– Gyere csak, barátocskám. Találtam neked egy szép kis talpat – motyogta s már fel sem tűnt neki, hogy már megint magában beszél, pedig felesége mennyit ugratta ezért.
Nem tudott másra gondolni, csak a megboldogult feleségére, aki ötvenkét évig hűséges társa volt. A forró könnycsepp csordult végig gyakran barázdált arcán, amely legördült egészen az álláig, majd onnan letörölte kissé viseltes kabátja ujjával. Megfogta a vékony csontú fenyőt, s kivitte a szabadba, majd egy könnyű kis fejszével farigcsálni kezdte. 
Forrás: Kaposvár Most
Szitálni kezdett a hó. Felnézett, és nagyot sóhajtott. Mintha csak aprócska angyalszárnyak pihéi repkednének. Mindig is szerette a havazást. Ahogy azok a különféle alakú, formájú hópihék elfedik a csupasz földet. Minden mocskot eltakarnak, s minden olyanná válik, mint a porcukorral hintett sütemény teteje. 
Végül egy hűs zugot választott a fának, hogy sokáig szép maradjon, kár, hogy ő maga már nem fog sokáig gyönyörködni benne. Csak megvárja a gyertyagyújtást, és az ő gyertyái örökre kialszanak, de kedvese emlékének szentel még egy karácsonyfát. Egy utolsót. Úgy fogja feldíszíteni, mint soha még. Szíve-lelke benne lesz. 

Tovább
Szólj hozzá!
2020. december 08. 21:15 - PMBennett

Csak egy lövés

Hogy alszik az a rohadék! Mennyire gyűlölöm! Hányszor elátkoztam azt a napot, amikor betette a lábát ide. Azelőtt minden rendben ment. Igaz, apu már jó néhány éve meghalt, és anyu egyedül nevelt engem, meg a húgomat. Nem mondom, hogy nem nélkülöztünk, de legalább nyugalomban éltünk. Mióta Henry itt rontja a levegőt, még annyink sincs. Hiába mondja, hogy „amíg az én kenyeremet eszed” meg a többi baromságot… Mit tesz le az asztalra? Semmit! Amit megkeres, azt mind legurítja a torkán, vagy elzongorázza a játékgépen.
Nem is tudja, hogy tudom. Már körülbelül fél éve, vagy talán több is, hogy rájár a húgomra. Beiszik és bemegy hozzá. Először csak simogatta, de már ennyi nem elég neki.
Láttam Kittyn, hogy nagyon zaklatott, fél mindentől és mindenkitől. Rákérdeztem, miért. Először csak ült csendben, de ismer, tudja, hogy addig nem megyek sehová, amíg ki nem böki. Most is megvártam. Nem tudom, mit érez, de bele tudom élni magam, bár ez biztos fele sincs annak a rémületnek, fájdalomnak, amit érezhet. Már akkor meg akartam ölni, de Kitty visszatartott.
Forrás: Pinterest
Hogy tehet ilyet ez a féreg? Megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha elmondja anyának, vagy bárkinek. Én vagyok a férfi a házban, mert aki ilyet tesz, az nem az. Nekem kell őt védelmeznem. Megígértem apunak a halálos ágyán.
Anyu persze nem hitt nekünk. Azt gondolta talán, hogy képzelődött, vagy félreértette a közeledését, de mit lehet ezen félreérteni? Ha elképzelem a húgomat ezzel a féreggel egy ágyban, felfordul a gyomrom. Miért hisz mégis neki, ha már nem egyszer szinte félholtra verte? Vagy jobb azt hazudni, hogy elesett, vagy nekiment a szekrénynek? Már régen el kellett volna mennie a rendőrségre.
Nem, az sem lenne megoldás. Ha bevinnék, és esetleg netalán még le is tartóztatnák, az sem tartana élete végéig. Sajnos. Visszajönne, és az egész kezdődne előröl, vagy csak még rosszabb lenne. Majd én most kezembe veszem a dolgokat. Elintézem. Ezúttal örökre.
Csendben kell maradnom, nem akarom, hogy felébredjen. Még nem. Legalább addig, amíg a revolvert meg nem szerzem. Még mindig itt tartja a fiókban. Ez az… Érzem a hideg fémet az ujjaim között. Már nem baj, ha felébred, sőt, azt akarom, hogy tudja. miért kell megdöglenie!
-Hé, ébredj, te részeg disznó!
Hiába rúgtam bele, húzza a lóbőrt. Hogy bűzlik a piától! Kapsz te mindjárt nagyobbat is, megállj!
- Naaa… Mi van?
Mi volna, te mocsokláda? Eljött a halálod napja.
Válasz helyett rá szegezem a Beretta hideg csövét
- Tedd le azt a szart, még el talál sülni.
- Ne aggódj, ha elsül, az nem véletlen lesz. Azt akarom, hogy tudd, miért kapod!

Tovább
Szólj hozzá!
2020. november 20. 15:04 - PMBennett

Zabigyerek

A rosszindulatú pletykák egyre inkább kezdtek elharapózni, amelynek elszenvedője osztálytársam, Karcsika volt. Fattyúnak meg zabigyereknek kezdték csúfolni, s ettől teljesen magába roskadt, és elszigetelte magát mindenkitől. Ráadásul otthon is hasonló volt a helyzet, a szülei bejelentették, hogy elválnak. Már ha a pletykáknak hinni lehet, Karcsika anyukája félrelépett még Karcsika születése előtt. Csak egy véletlennek köszönhető, egy hülye kis balesetnek, hogy az egészre fény derült tizenhárom év után. Nem egyezett a vércsoport vagy mi. Arcra leginkább az anyukájára hasonlított, s így biztos nem volt annyira feltűnő, hogy Józsi bácsira meg egyáltalán nem. Aztán az apja gyanakodni kezdett kért egy DNS tesztet, és hát minden kibukott. Gizi néni már nem tagadhatta le. Így hallottam legalábbis a barátnőimtől. Jó fejek, de mindig más dolgába ártják magukat, és ez a sok rosszindulat, ami Marcsiban és Zsófiban van, nekem egyáltalán nem tetszik. 
Karcsika szünetben el-el tünedezett mostanában és én aggódtam érte. Valahogy át tudtam érezni a helyzetét, a sehová sem tartozás érzését, bár egyébként is elég visszahúzódó volt, talán csak én ismertem igazán. Elkezdtem hát a folyosókat járni, hátha megtalálom, de alsóban is nagyon jó volt bújócskában, mindig ő volt az, aki az utolsók között kerültek elő. Biztosan valami jó helyet találhatott, ha még én sem leltem meg. Aztán azon gondoltam, hová bújnék, ha azt akarnám, hogy senki se zavarjon? Talán a vécébe? Menjek be? A fiúkhoz? Na de mit mondjak, ha vannak bent? Mit keres egy lány a fiúk mellékhelységében? Egy ideig néztem az ajtót, de nem jött ki és nem is ment be senki, így hát összeszedtem minden bátorságom, és beléptem. Sokkal rendetlenebb volt, büdösebb, és a piszoár alatt gyanús sárga tócsa gyűlt össze. Lélegzetemet visszatartva gyorsan végig szaladtam a bokszokon, de mindegyik üres volt. 
„Ha nem itt van, akkor hol?” - gondoltam. - „Csak nem esett tán baja?” 

Tovább
Szólj hozzá!
2020. november 06. 17:01 - PMBennett

Vakság

Az orvosok mondanak mindenfélét, hogy mi a bajom, de ki tudja megjegyezni azt a sok latin szart? Mert én nem. Nem tartom magam egy buta fickónak, a gimiben is egész jó voltam mindenből, de aztán jött ez az egész.
Először csak nem úgy kezdtem el látni sötétben, ahogy előtte, majd – ahogy a dokik mondják – beszűkült a látásterem. Aztán nehezemre kezdett esni az olvasás és az írás, és minden olyan tevékenység, amihez az embernek kell a szeme. Egy hozzám hasonló tinédzsernek már pedig elég sok mindenhez kell. Le kellett mondanom a legnagyobb szenvedélyemről, a fényképezésről is. 
A doki azt mondta, hogy már visszafordíthatatlan, és hamarosan teljesen megvakulok majd. Tizenhét évesen semmit sem fogok látni. Ez fasza.
Már szoktatom magam a gondolathoz, de nem könnyű. Van, hogy dühbe gurulok a tehetetlenségem miatt, és összetörök, szétdobálok mindent magam körül. Ez egyelőre segít lenyugodnom, bár tudom, ez csak átmeneti és semmire sem megoldás. 
Most még valamennyire látok, és anyu egy speciális iskolába kezdett járatni, ahol más vakokkal és csökkentlátókkal együtt tanulok újra olvasni, használni a Braille ábécét. Nem olyan érzékeny még az ujjam hegye, hogy eltaláljam, mi is van odaírva, pedig nagyon igyekszem. Már nincs sok időm, és leoltják a villanyt. Végleg. Mindannyian olyan jókedvűek ott, de azon gondolkozom, esténként, ha nem tudok aludni, hogy vajon mennyire lesz rossz, magányos érzés, ha körbezár a sötétség? Meg lehet ezt egyáltalán szokni? Félek. Félek a magánytól, a kiszolgáltatottságtól. Mindig is önálló voltam, most pedig más segítségére szorulok majd. Hamarosan. Mennyire igaz, hogy nem becsüljük meg azt, amink van, csak már akkor, amikor nincs! Persze ez esetben én nem tehetek róla, hiszen ez egy kimondhatatlan nevű betegség következménye. 
Forrás:cvonline.hu
Olykor törölközőt kötök a szememre, hogy, érezzem, milyen teljesen vakon közlekedni a lakásban, amit előfordul, hogy a kis lábujjam bán. Nekimegyek tárgyaknak, felborítok székeket, pedig a terapeutám is mondta az ősöknek, hogy az a legjobb, ha mindennek megszokott helye van a lakásban, hogy könnyebben tudja tájékozódni. Ez nagy fegyelmet kíván, és persze ezt édesanyámnak nehéz megállnia. Mindig takarít, és rendezget, nem csoda ha átesek valamin, vagy leverek ezt-azt. Megtalálnom valamit pedig kész rémálom. Igazából ilyenkor szoktam leginkább bepipulni. 

Tovább
3 komment
2020. november 05. 11:27 - PMBennett

Liv rájön

Az idő úgy telt, mintha csak húznák, s ki hinné, hogy az a farkas ordítóan hideg nap, amikor rátaláltunk arra a csöppnyi gyermekre a kis mózeskosárban, nyolc kerek éve volt már. Azóta szépen cseperedett, s házi tanítóskodásom eredményeképpen egy éles elméjű kis hölggyé cseperedett. Nem volt mindig túl egyszerű dolog összeegyeztetni a birtok ügyeinek intézését a tanítással, de mindig megoldottuk. Charlotte von Hausenberg kisasszony jóvoltából megvolt mindenünk: tető a fejünk felett, ennivalónk, jövedelmünk, de még cselédeink is, akik inkább számítottak már családtagnak, mint kiszolgáló személyzetnek. Már nem kellett az országot járnunk, mint a pestis idején, amikor tényleg nem volt semmink a feleségemmel, csak egymás iránti hűségünk és szerelmünk hajtott tovább, hogy az elkövetkező napot egyáltalán túl tudjuk élni. Szerencsére ez az időszak meg sem látszott az én Julianámon. Nem hogy nem öregedett, de egyenesen fiatalabbnak tűnt.
!draggable
Forrás: polyvore.com
Liv eközben gyönyörű kislány lett. Olykor csodálkozva néztem, ahogy szőke angyalhajával nevetve, sikoltozva átrohan a majoron az állatokat kergetve, vagy éppen a cselédek elől menekülve, akik meg akarták fésülni, vagy fel akarták öltöztetni. Vajon honnan meríti azt a sok, meg nem szűnő energiáját ehhez a rengeteg oda-vissza futkározáshoz? 
- Papa, papa! Hogy lehet, hogy én nem hasonlítok egyikőtökre sem? - kérdezte egyik nap váratlanul a konyhában hol felém, hol a feleségem felé seregve, táncolva. Julianám kezében megállt az edény, s hirtelen összenéztünk. A döbbenet kiült az arcára, s az enyémre is gondolom. - Másmilyen színű a szemem is, és az orrom is más, látod? - folytatta, majd végighúzta kicsiny ujját az orrnyergén. - Papa, figyelsz rám?
Persze, hogy figyeltem, csak épp a meglepetéstől még nem igazán tértem magamhoz. A feleségem arcát bámultam, aki próbált magára nyugalmat, és egy mosolyt erőltetni. 
Túl sokáig halogattuk, hogy elmondjuk neki a teljes igazságot, de végül is okos volt, s önmagától jött rá, hogy valami itt nem egészen úgy van, ahogyan ő azt gondolja. Ha belegondolok, a különbségek valóban nyilvánvalóak voltak, ha csak a szemszínt nézzük is. Az enyém barna volt, feleségemé kék, s Livé smaragdzöld. De voltak más apróságok is, mint a pisze orra, a törékeny alkata, de még a fülcimpája is.
- Szerintem inkább hasonlítok Charlotte nénire. - állapította meg, majd megemelte a kis szoknyáját, ahogy tőle látta, s úgy járt-kelt előttünk, mint egy nemes dáma, majd ránk nevetett. - Látjátok? Úrinő vagyok!
Feleségem mellém lépett és megfogta a kezem, s ahogy rá néztem hangok nélkül azt formálta a szájával: „Mondjuk el neki”.
- Biztos vagy benne? - suttogtam, de nem elég halkan, mert Liv is meghallotta, s átható zöld pillantásával vizslatni kezdett bennünket.
Julianám bólintott, s én egyetértőleg visszabiccentettem. 

Tovább
2 komment
2020. október 19. 21:54 - PMBennett

A gyermek

- Szóval akkor azért jött, hogy megzsaroljon? - esett nekem a nemes hölgy, aki az eddigi élete során belevert jó modorról most teljesen elfelejtkezett. - Micsoda pimaszság! - ugrott fel a bársonyszékből, és idegesen járkált az asztal előtt, amelynek a másik oldalán én foglaltam helyet.
- Szó sincs róla! - védekeztem, s én magam is felemelkedtem - Csak tudatni akartam Önnel, hölgyem, hogy a gyermeke, akit kitett az erőbe, a csikorgó hidegbe a feleségem megtalálta és most már jó helyen van. Vigyázunk rá. - a helyet és az időjárást jól kihangsúlyoztam, hogy érezze, hogy a bűnös itt nem én vagyok, hanem ő. Tudja, - váltott a hangom halkabbra, - nekünk nem született gyermekünk, és Isten áldásának tartjuk, hogy akkor, ott a picire rátaláltunk. 
A nő sápadtan hallgatott, visszahuppant a székre, majd magam is követtem a példáját. A reszkető ujjai között forgatni kezdte azt a monogramos, címeres kendőt, amelyet a mózeskosárban találtam a gyermek mellett, amikor a feleségem kiemelte a kicsit. 
- Kérem értse meg, én... én nem tehettem mást. - szabadkozott a dáma. -  Ha híre megy, hogy Charlotte von Hausenberg egy megesett nő, soha többé nem találok férjet magamnak. Csorba esik a családom hírnevén is, és azt nem bocsátanám meg magamnak. Az a férfi, az a fráter sem tudott az állapotomról. Nem is akarom, hogy megtudja. Sem senki más. 
- Ez érthető! Számíthat a diszkréciómra, természetesen.
Annyira elesettnek tűnt, olyan védtelennek, hogy már-már kezdtem megsajnálni. Szemei vörösek voltak, püffedtek, és látszott rajta, hogy sokat sír és keveset alszik mostanában. Sápatag bőre szinte átlátszó volt, mint egy jobb  állapotban lévő kísértet. Könnyei végigfolytak az arcán, elmosva ezzel a festéket, amikkel a szeme alatt lévő karikákat próbálta eltakarni.
- Nézze, von Hausenberg kisasszony…
- Charlotte, ha kérhetem.
Szokatlan volt az efféle közvetlen hangnem egy magamfajtának, de megkönnyebbültem, hogy majdcsak egyenlőként kezelhetek egy nemes hölgyet, ilyen alkalom még nem adódott.
- Rendben, Charlotte kisasszony - s már majdnem megfogtam a kezét, de rájöttem, hogy ilyen bizalmaskodás nem illendő egy olyan emberrel, aki rangban és vagyonban igencsak felettem áll, de hát mit szépítsem, átéreztem a helyzetét. - Nézze, nem azért jöttem, hogy a tettét az orra alá dörgöljem. Az odakint dúló pestis járvány sok szerettünket ragadta el, ezért… - nagyot sóhajtottam. - Na jó, nyílt embernek tartom magam, ezért kerek perec megkérdezem: nem bánná, ha a gyermek nálunk maradna? Nem vagyunk gazdagok, de szeretetben nőne fel, igazán jó helye lenne. Legalább egy darabig hagy maradjon…
Charlotte arca felragyogott, mint amikor az eső után megcsillan az első napfény. 
- És nem ellene kifogása, hogy olykor-olykor meglátogassam? Persze nem árulnám el neki a kilétemet, csak szeretném látni, ahogy tanult ember válik belőle. Megszerzem a legjobb magántanítókat… - majd elhallgatott, kezeit tördelni kezdte. - Ne haragudjon, azt hiszem túl messzire mentem. Nem akartam ilyen tolakodó lenni. Bocsásson meg.
- Örömünkre szolgálna, kisasszony. - öltöttem újra magamra a legudvariasabb modoromat.- Bár jelenleg lakóhely gonddal küzdünk, a járvány miatt. A családomban mindenki megbetegedett, és valószínűleg már nem is élnek, de azt akarták, hogy eljöjjünk, mielőtt velünk is végez a gyilkos kór. Hosszasan vándoroltunk városról városra. Örültünk, ha volt egy hely, ahol nem csukták ránk az ajtót, amikor élelemért könyörögtük, és úgy tűnik, a vándorlásaink még korán sem értek véget.
- Elég iskolázottnak tűnik, nagyon választékosan beszél. A kérges tenyere ellenére nem tűnik, már bocsánat, parasztnak.

Tovább
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása