– Ma éjjel, újra találkozunk, Ilonkám! – motyogta, s kirakott az asztalra egy sötét színű üveget, aminek az oldalán egy koponya és két keresztbe tett lábszárcsont vigyorgott vissza. – Mennyire szeretted a karácsonyt. – sóhajtotta.

Remegő ujjai közzé fogott egy rég megsárgult fényképet, amelyen még ő is legalább húsz-harminc évvel fiatalabb volt, s szeretett Ilonkáját ölelte. Mind a kettőjük arca ragyogott a boldogságtól. S most itt ücsörgött magában Szent Este a fekete magány leplébe burkolózva, s úgy érezte, kezd fuldokolni. Még egy futó pillantást vetett az üvegcsére, majd belebújt a kabátjába, és a pajtába ment. A lucfenyő épp olyan pompázatos volt, mint amikor megvette. A hónaljáig érhetett, és mindig szinte eleven zöld volt. Azóta egy tűlevelet sem ejtett. Ez a kereskedő mégiscsak érthet hozzá.

– Gyere csak, barátocskám. Találtam neked egy szép kis talpat – motyogta s már fel sem tűnt neki, hogy már megint magában beszél, pedig felesége mennyit ugratta ezért.

Nem tudott másra gondolni, csak a megboldogult feleségére, aki ötvenkét évig hűséges társa volt. A forró könnycsepp csordult végig gyakran barázdált arcán, amely legördült egészen az álláig, majd onnan letörölte kissé viseltes kabátja ujjával. Megfogta a vékony csontú fenyőt, s kivitte a szabadba, majd egy könnyű kis fejszével farigcsálni kezdte. 

Szitálni kezdett a hó. Felnézett, és nagyot sóhajtott. Mintha csak aprócska angyalszárnyak pihéi repkednének. Mindig is szerette a havazást. Ahogy azok a különféle alakú, formájú hópihék elfedik a csupasz földet. Minden mocskot eltakarnak, s minden olyanná válik, mint a porcukorral hintett sütemény teteje. 

Végül egy hűs zugot választott a fának, hogy sokáig szép maradjon, kár, hogy ő maga már nem fog sokáig gyönyörködni benne. Csak megvárja a gyertyagyújtást, és az ő gyertyái örökre kialszanak, de kedvese emlékének szentel még egy karácsonyfát. Egy utolsót. Úgy fogja feldíszíteni, mint soha még. Szíve-lelke benne lesz. 

Kigubancolta a karácsonyfaizzókat. Ő maga jobban szerette a gyertyákat, de Ilonkája állandóan letorkolta, hogy talán fel akarja gyújtani a házat, ezért jó húsz éve már ezeket a műfényeket használták. Arany, piros, kék gömböket aggatott az ágakra, csengőket, és ezüst holdat, amit a párosával összekötözött szaloncukrok követtek, majd ezüstös-aranyos angyalhajba tekerte a fenyőt. Amikor kész lett, bedugta a konnektorba a dugaszt, s a fények egy pillanatra megrebbentek, majd körbe-körbe futkároztak a csillogó, ragyogó karácsonyfán.

– Igazán szép munkát végeztél, drágám! – hallotta most is felesége kedves hangját az idő szövetén át. Mindig megdicsérte erőfeszítéseit, s most igazán ki tett magáért.

– Hát akkor, Ilonkám...Nincs más hátra... – mondta, s a fekete üvegből kiöntötte a vöröses-fekete folyadékot egy nagy öblös borospohárba, majd a fennmaradó részt feltöltötte tojás likőrrel.

– Egészségedre! – emelte fel a poharat, de amikor az a szájához ért volna, kopogtattak.

Eltelt néhány perc, mire az ajtó feltárult, idős ízületeit kissé megterhelte délután, így egy cseppet nehezére esett most a mozgás, térdei olykor-olykor be-berogytak.

Amikor az ajtó kinyílt ott állt ragyogó arccal az egész szomszédság. A kisöreg kiszédelgett az utcára, amit addigra már vastagon befedett a szikrázó hó. Csak az utcai lámpák kísértetfénye próbálták elűzni az éjszaka sötétjét. Ekkor a kint lévő emberek a legapróbbtól a legnagyobbig csengő hangon elkezdték énekelni a „Csendes éjt”. A csodálatos dallamok átmelegítették meggyötört, idős szívét, mintha csak az angyalok kara dalolna, s a feketeség, ami a vén ketyegőjére tapadt, most láthatatlan vattapamacsokban hullott alá. 

– Behívnálak benneteket – mondta az öreg meghatódva –, de meg sem tudlak benneteket kínálni semmivel sem. Mióta Ilonkám nem él, azóta nem tartok ilyesmit a háznál.

– Pista bácsi, ne is törődjön vele! – szólalt meg Juliska, aki amolyan jól megtermett, tenyeres-talpas,  fiatal parasztasszonyka volt. – Erre ne legyen gondja! Hoztunk mi magának! – lóbált meg egy tálca süteményt. – Ezt én magam sütöttem – mondta, s erre mások is különböző finomságokat emeltek a magasba. 

Bent a melegen mindenkinek jobb lett a kedve. Előkerültek az ajándékok, amik ugyan nem voltak túl nagyok vagy nagyon drágák, de Pista bácsi szemében nagyon is értékesek voltak. Folytatódott az éneklés, s a házigazda könnybe lábadt szemmel hallgatta, s nézte a boldog, ragyogó, ismerős arcokat.

S mi lett a méreg sorsa? A gyerekek elunva a felnőttek beszélgetését vad futkározásba, és kergetőzésbe kezdtek. A nagy szaladgálásba az egyikük meglökte a kis asztalkát, s mind az üvegcse, mind a pohár hintázni kezdett, mintha már berúgtak volna a bennük lévő különös italtól. Mire a fiúcska visszafordult volna, hogy elkapja az imbolygó üvegtárgyakat már késő volt. Mire odaért, azok már kitáncoltak az asztal peremére, majd levetették magukat a mélybe és apró darabokra törve szétterültek a talajon. A hajópadló rései mohón magukba szívták a veszélyes folyadékot. Nekik ez úgysem árthat.