Nem tudom, mit kerestem ott. Csak kóboroltam végig a régi utcákon, és szívem mélyén arra vágytam, hogy rátalálok arra a kislányra, aki néhány hónappal ezelőtt a szívembe írta a nevét. De már csak az üres emeletes házak meredtek az égnek. Sehol sem járt senki. Még egy árva kóbor kutyát sem láttam.

Eltelt egy év. Emlékszem, unokanővéremet köszöntöttük fel névnapja alkalmából, amikor egészen véletlenül egy „Világ Ifjúsága” folyóirat akadt a kezembe. Ahogy lapozgatni kezdtem, az egyik lapról egy gyönyörű, szőke hajú lány bámult vissza rám óriási szürke szemekkel a levelezési rovatból. Kátya Koljakova. Ez az én Kátyám. Azonnal felismertem volna még akkor is, ha nem látom a nevét, de kétségtelenül ez ő volt. 

Forrás: Pinterest

Felírtam a címet, és alig vártam már, hogy hazaérjünk. Otthon rögtön tollat ragadtam, és megírtam neki az első levelemet, ami gyakorlatilag majdcsak nem egy szerelmes levél volt. Talán eltelt egy hónap is, mire megérkezett a válasz gyönyörű cirill betűkkel. Ezután megosztottunk mindent egymással; ami történt, amire gondoltunk, amit éreztünk. Ezután hosszú évekig leveleztünk, míg egyszer aztán nem jött több levél.

Később megnősültem. Zsófi egy aranyos nő, bár sem külsőleg, sem belsőleg nem hasonlított hozzá, de nem is Kátyát kerestem benne, amikor rátaláltam. Minden esetre boldogok voltunk és hamarosan megszületett a fiam, Péter. Peti mindig élénk érdeklődést mutatott a kunmadarasi repülőtér története iránt. Elmeséltem neki hogyan találkoztam a kis orosz lánnyal, amikor akkora voltam, mint most ő,  tizenhárom éves. Ezek a kissé zavaros kamasz évek teljesen átformálták az addigi életemet. Feleségem mindig irigykedve hallgatta, hogy mennyire imádtam azt a Kátya nevű lányt. Pedig esküszöm, nála senkit sem szeretek jobban, de a fiam újra és újra kérte, hogy elevenítsem fel, hogy is volt ez a romantikus kis találkozás. Nem csodálnám, ha a feleségem kezdene féltékennyé válni a kis orosz lányra, ahogy egymás között hívtuk. 

Kunmadarasnak hívják a helyet, ahol lakom. Azt mondják, itt van Közép-Európa, vagy talán egész Európa legnagyobb transzport repülőtere. Vagy is volt, mert már teljesen megrágta az idő vasfoga. Történetünk idején még általános iskolába jártam, tombolt a szocializmus és a „szeresd a szovjet testvéreket” érzés.

Nem volt túl nagy baráti társaságom, de akiket barátaimnak mondhattam, azokra mindig számíthattam. Facsiga, Dávide, Kis Panda, Laci és én… Igaz Dávide kicsit le-leszakadt tőlünk, de a négyes legalább összetartott. Tulajdonképpen arra nem emlékszem, a többiek mégis hol jártak aznap, amikor Laci hihetetlen ötlettel állt elő. Tulajdonképpen annyira meg sem lepődtem, mert általában mindig fura ötletei voltak. Egyszer meg akarta keresni az alagutat, amit Rózsa Sándor használt, amikor a pandúrok elől menekült, és aminek állítólag egy csárda alatt volt a lejárat. Ez azokhoz képest nem is volt annyira különös.

– Te, figyelj! Nem lógunk be a reptérre?

A repülőtérről azt kell tudni, hogy akkoriban az oroszok fennhatósága alá tartozott, és tele volt orosz katonákkal, akik kettesével - hármasával járőröztek. Leginkább csak a kifutó környékén, de fel-feltűntek a reptér bármely pontján. Még ott is, ahol a szovjet családok éltek, a lakótelepen. Nekünk nem igazán lett volna szabad ott lennünk.

– Nyugi, én már voltam benn – mondta, látva azt az elég értetlen kifejezést, ami az arcomra ülhetett. Igazából kissé veszélyes vállalkozásnak látszott, de hajtott a kalandvágy, így rábólintottam. Kíváncsi voltam, mert még sosem voltam ott.

Forrás: We love Balaton

Kinyílt az ajtó, és a egy srác lépett be a cukrászdába Princeton feliratú dzsekiben. Magas volt, széles vállakkal, bozontos hajjal és borostával, pont az én esetem. Szinte megbabonázott, bár Jenny mindig ugrat furcsa ízlésem miatt. Azt mondja, valami baj van velem, mert a hajléktalan külsejű pasik jönnek be nekem. Nem tehetek róla, a szemeim szinte ráragadtak, annyira vonzó, sármos arca van. Persze nem nehéz kiszúrni valakit, ha így bámulja az embert, nem igaz? 

Amikor észrevette, hogy nézem, rám mosolygott. Az egész annyira zavarba ejtő volt, s éreztem, hogy kezdek elpirulni. Tétován visszamosolyogtam, majd amikor a srác magabiztosan elindult az asztalunk felé. Jen szerint már akkor olyan vörös lettem, mint a pipacs.

– Szia. Nem szokásom csak úgy idegenekhez odamenni, – mondta – , de annyira gyönyörű vagy, hogy muszáj, hogy megismerjelek. Megkérdezhetem a neved? Én Jack vagyok.

Barátnőm mellettem felkuncogott, s én szédülni kezdtem. Arra gondoltam, hogy nem lehet, hogy ez velem történik meg. Ilyen nincs, csak a filmeken. A nyelvem szinte összegubancolódott a számban, annyira átható volt a fiú pillantása. Kénytelen voltam kissé félrepillantani, mert tekintetével szinte megbénított, és még a saját nevem is csak nehezen tudtam kinyögni.

Vele született szív- és nagyérfejlődési rendellenességet diagnosztizáltak még ezelőtt, hogy a világra jött volna, de édesanyja képtelen volt arra, hogy elvetesse gyermekét. Próbált úgy élni, mint bárki más, de a tornaórákon szinte mindig rosszul lett, és bár a tanárok nem mondtak semmit, az osztályban mindenki sejtette, hogy Kittivel valami nincs rendben. Egy idő után nem tornázhatott már, de ő ennek ellenére mindent megtett, hogy teljes életet élhessen. A boldog mosoly szinte sohasem tűnt el az arcáról. Mintha semmi és senki sem bánthatná, de ez csupán csak egy álarc volt, amit mások felé mutatott.

Forrás: 4ever.eu

Amikor az osztályban is megtudtak mindent a betegségéről, hirtelen nagyon figyelmesek lettek vele. Nem engedték cipekedni, vigyáztak, hogy ne erőltesse túl magát. Zoli más volt. Ő mindig is úgy kezelte, mint bárki mást, és Kitti ezért szeretett inkább vele lógni. Nem kivételezett, nem kezelte hímes tojásként, amit annyira utált. Mindennél jobban élvezte, hogy a fiú társaságában ücsöröghet egy padon, együtt, az iskola udvarán, és beszélgethetnek az élet nagy rejtelmeiről, szerelemről, barátságról.

– Én nem igazán értem ezt az egész szerelem dolgot – vallotta be a lány. – Mi ebben a nagy dolog?

– Ha majd egyszer szerelmes leszel meg fogod tudni. – Zoli rámosolygott, majd megfogta a lány kezét és az ujjai végére meredt. – Milyen lilák a körmeid!

Forrás: Kortárs online

Mire észbe kaptam, már ott álltam a házuk előtt és megnyomtam a csengőt. Először nem jött ki senki sem, pedig ott ácsorogtam jó ideig. Bosszankodtam, mert nem láthattam a lányt, aki valamiféle új, varázslatos dolgot hozott az életembe. Hazamentem, de otthon nem igazán találtam a helyem. Körülbelül egy-másfél órát bírtam ki, amit fel-alá járkálással töltöttem, majd újra elindultam szerencsét próbálni, mint a mesében. Eléggé közel laktak hozzám, csak egyetlen utcán kellett végigmennem, s így öt perccel később az ujjam ismét a csengő gombjára tapadt. 

Lilla nyitott ajtót, majd a kapukulccsal a kezében rám mosolygott, és kedvesen beinvitált. Talán mióta megérkeztek, én lehettem az első vendége, így lelkesen végigvezetett a házon. Engem lenyűgözött az a sok könyv, amely akár egy kisebb könyvtár is lehetett volna és a dohányzóasztal szélén álldogáló óriási, aranyozott szamovár. Aztán az ő szobájába mentünk, amely lényegesen kisebb volt, szinte csak egy talpalatnyi hely, amelyben elfért egy asztal, egy ágy, két szék. Mégis nagyon otthonos volt. Büszkélkedve mutatta meg a polcot, amely tele volt szebbnél szebb, különlegesebbnél különlegesebb babákkal, amiket már évek óta gyűjtött. 

Forrás: nlc

Beszélgetni kezdtünk suliról, családról és minden másról, s én úgy éreztem, most sokkal jobban feloldódott, mint a suliban bármikor, bárkinek. Lenyűgözött a tájékozottsága és a kedvessége. Ahogy mondani szokás, „megfőzött”, és valószínűleg ennek a tudatában sem volt. 

Talán szerencsémre, mert mondhatjuk szerencsének, sokat hiányzott a suliból, mert az édesapja volt az igazgató akkoriban, s megtehette. Így, amikor csak szerét ejthettem, elmentem hozzá, és végtelennek tűnő órákat tölthettem vele kettesben, ahol nem zavart senki, s ebben a világban nem volt más csak ő és én. 

Egy alkalommal kiültünk az aknatetőre, amely a kert közepe táján helyezkedett el, s a család Berekfürdőben frissen szerzett mogyoró készletét dézsmáltuk, mint két éhes mókus, csak éppen kalapáccsal a kezünkben. Kedélyesen beszélgettünk, az arcunk fürdött a ragyogó napfényben, én közben Lilla-illatot szívtam magamba, s ő nevetgélve figyelte azt a szeplős kócos kisfiút, aki én voltam.