Rasmus már akkoriban elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy elmegy Magyarországra egyszer, ha törik, ha szakad, és megmutatja neki a Billed Bladet akkori számait, amit gondosan kisimítva eltett, megőrzött egy dobozba. 

– Ma éjjel, újra találkozunk, Ilonkám! – motyogta, s kirakott az asztalra egy sötét színű üveget, aminek az oldalán egy koponya és két keresztbe tett lábszárcsont vigyorgott vissza. – Mennyire szeretted a karácsonyt. – sóhajtotta.

Remegő ujjai közzé fogott egy rég megsárgult fényképet, amelyen még ő is legalább húsz-harminc évvel fiatalabb volt, s szeretett Ilonkáját ölelte. Mind a kettőjük arca ragyogott a boldogságtól. S most itt ücsörgött magában Szent Este a fekete magány leplébe burkolózva, s úgy érezte, kezd fuldokolni. Még egy futó pillantást vetett az üvegcsére, majd belebújt a kabátjába, és a pajtába ment. A lucfenyő épp olyan pompázatos volt, mint amikor megvette. A hónaljáig érhetett, és mindig szinte eleven zöld volt. Azóta egy tűlevelet sem ejtett. Ez a kereskedő mégiscsak érthet hozzá.

– Gyere csak, barátocskám. Találtam neked egy szép kis talpat – motyogta s már fel sem tűnt neki, hogy már megint magában beszél, pedig felesége mennyit ugratta ezért.

Nem tudott másra gondolni, csak a megboldogult feleségére, aki ötvenkét évig hűséges társa volt. A forró könnycsepp csordult végig gyakran barázdált arcán, amely legördült egészen az álláig, majd onnan letörölte kissé viseltes kabátja ujjával. Megfogta a vékony csontú fenyőt, s kivitte a szabadba, majd egy könnyű kis fejszével farigcsálni kezdte. 

Szitálni kezdett a hó. Felnézett, és nagyot sóhajtott. Mintha csak aprócska angyalszárnyak pihéi repkednének. Mindig is szerette a havazást. Ahogy azok a különféle alakú, formájú hópihék elfedik a csupasz földet. Minden mocskot eltakarnak, s minden olyanná válik, mint a porcukorral hintett sütemény teteje. 

Végül egy hűs zugot választott a fának, hogy sokáig szép maradjon, kár, hogy ő maga már nem fog sokáig gyönyörködni benne. Csak megvárja a gyertyagyújtást, és az ő gyertyái örökre kialszanak, de kedvese emlékének szentel még egy karácsonyfát. Egy utolsót. Úgy fogja feldíszíteni, mint soha még. Szíve-lelke benne lesz. 

Nem is tudja, hogy tudom. Már körülbelül fél éve, vagy talán több is, hogy rájár a húgomra. Beiszik és bemegy hozzá. Először csak simogatta, de már ennyi nem elég neki.

Láttam Kittyn, hogy nagyon zaklatott, fél mindentől és mindenkitől. Rákérdeztem, miért. Először csak ült csendben, de ismer, tudja, hogy addig nem megyek sehová, amíg ki nem böki. Most is megvártam. Nem tudom, mit érez, de bele tudom élni magam, bár ez biztos fele sincs annak a rémületnek, fájdalomnak, amit érezhet. Már akkor meg akartam ölni, de Kitty visszatartott.

Hogy tehet ilyet ez a féreg? Megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha elmondja anyának, vagy bárkinek. Én vagyok a férfi a házban, mert aki ilyet tesz, az nem az. Nekem kell őt védelmeznem. Megígértem apunak a halálos ágyán.

Anyu persze nem hitt nekünk. Azt gondolta talán, hogy képzelődött, vagy félreértette a közeledését, de mit lehet ezen félreérteni? Ha elképzelem a húgomat ezzel a féreggel egy ágyban, felfordul a gyomrom. Miért hisz mégis neki, ha már nem egyszer szinte félholtra verte? Vagy jobb azt hazudni, hogy elesett, vagy nekiment a szekrénynek? Már régen el kellett volna mennie a rendőrségre.

Nem, az sem lenne megoldás. Ha bevinnék, és esetleg netalán még le is tartóztatnák, az sem tartana élete végéig. Sajnos. Visszajönne, és az egész kezdődne előröl, vagy csak még rosszabb lenne. Majd én most kezembe veszem a dolgokat. Elintézem. Ezúttal örökre.

Csendben kell maradnom, nem akarom, hogy felébredjen. Még nem. Legalább addig, amíg a revolvert meg nem szerzem. Még mindig itt tartja a fiókban. Ez az… Érzem a hideg fémet az ujjaim között. Már nem baj, ha felébred, sőt, azt akarom, hogy tudja. miért kell megdöglenie!

-Hé, ébredj, te részeg disznó!

Hiába rúgtam bele, húzza a lóbőrt. Hogy bűzlik a piától! Kapsz te mindjárt nagyobbat is, megállj!

- Naaa… Mi van?

Mi volna, te mocsokláda? Eljött a halálod napja.

Válasz helyett rá szegezem a Beretta hideg csövét

- Tedd le azt a szart, még el talál sülni.

- Ne aggódj, ha elsül, az nem véletlen lesz. Azt akarom, hogy tudd, miért kapod!

Először csak nem úgy kezdtem el látni sötétben, ahogy előtte, majd – ahogy a dokik mondják – beszűkült a látásterem. Aztán nehezemre kezdett esni az olvasás és az írás, és minden olyan tevékenység, amihez az embernek kell a szeme. Egy hozzám hasonló tinédzsernek már pedig elég sok mindenhez kell. Le kellett mondanom a legnagyobb szenvedélyemről, a fényképezésről is. 

A doki azt mondta, hogy már visszafordíthatatlan, és hamarosan teljesen megvakulok majd. Tizenhét évesen semmit sem fogok látni. Ez fasza.

Már szoktatom magam a gondolathoz, de nem könnyű. Van, hogy dühbe gurulok a tehetetlenségem miatt, és összetörök, szétdobálok mindent magam körül. Ez egyelőre segít lenyugodnom, bár tudom, ez csak átmeneti és semmire sem megoldás. 

Most még valamennyire látok, és anyu egy speciális iskolába kezdett járatni, ahol más vakokkal és csökkentlátókkal együtt tanulok újra olvasni, használni a Braille ábécét. Nem olyan érzékeny még az ujjam hegye, hogy eltaláljam, mi is van odaírva, pedig nagyon igyekszem. Már nincs sok időm, és leoltják a villanyt. Végleg. Mindannyian olyan jókedvűek ott, de azon gondolkozom, esténként, ha nem tudok aludni, hogy vajon mennyire lesz rossz, magányos érzés, ha körbezár a sötétség? Meg lehet ezt egyáltalán szokni? Félek. Félek a magánytól, a kiszolgáltatottságtól. Mindig is önálló voltam, most pedig más segítségére szorulok majd. Hamarosan. Mennyire igaz, hogy nem becsüljük meg azt, amink van, csak már akkor, amikor nincs! Persze ez esetben én nem tehetek róla, hiszen ez egy kimondhatatlan nevű betegség következménye. 

Forrás:cvonline.hu

Olykor törölközőt kötök a szememre, hogy, érezzem, milyen teljesen vakon közlekedni a lakásban, amit előfordul, hogy a kis lábujjam bán. Nekimegyek tárgyaknak, felborítok székeket, pedig a terapeutám is mondta az ősöknek, hogy az a legjobb, ha mindennek megszokott helye van a lakásban, hogy könnyebben tudja tájékozódni. Ez nagy fegyelmet kíván, és persze ezt édesanyámnak nehéz megállnia. Mindig takarít, és rendezget, nem csoda ha átesek valamin, vagy leverek ezt-azt. Megtalálnom valamit pedig kész rémálom. Igazából ilyenkor szoktam leginkább bepipulni.