A rosszindulatú pletykák egyre inkább kezdtek elharapózni, amelynek elszenvedője osztálytársam, Karcsika volt. Fattyúnak meg zabigyereknek kezdték csúfolni, s ettől teljesen magába roskadt, és elszigetelte magát mindenkitől. Ráadásul otthon is hasonló volt a helyzet, a szülei bejelentették, hogy elválnak. Már ha a pletykáknak hinni lehet, Karcsika anyukája félrelépett még Karcsika születése előtt. Csak egy véletlennek köszönhető, egy hülye kis balesetnek, hogy az egészre fény derült tizenhárom év után. Nem egyezett a vércsoport vagy mi. Arcra leginkább az anyukájára hasonlított, s így biztos nem volt annyira feltűnő, hogy Józsi bácsira meg egyáltalán nem. Aztán az apja gyanakodni kezdett kért egy DNS tesztet, és hát minden kibukott. Gizi néni már nem tagadhatta le. Így hallottam legalábbis a barátnőimtől. Jó fejek, de mindig más dolgába ártják magukat, és ez a sok rosszindulat, ami Marcsiban és Zsófiban van, nekem egyáltalán nem tetszik.
Karcsika szünetben el-el tünedezett mostanában és én aggódtam érte. Valahogy át tudtam érezni a helyzetét, a sehová sem tartozás érzését, bár egyébként is elég visszahúzódó volt, talán csak én ismertem igazán. Elkezdtem hát a folyosókat járni, hátha megtalálom, de alsóban is nagyon jó volt bújócskában, mindig ő volt az, aki az utolsók között kerültek elő. Biztosan valami jó helyet találhatott, ha még én sem leltem meg. Aztán azon gondoltam, hová bújnék, ha azt akarnám, hogy senki se zavarjon? Talán a vécébe? Menjek be? A fiúkhoz? Na de mit mondjak, ha vannak bent? Mit keres egy lány a fiúk mellékhelységében? Egy ideig néztem az ajtót, de nem jött ki és nem is ment be senki, így hát összeszedtem minden bátorságom, és beléptem. Sokkal rendetlenebb volt, büdösebb, és a piszoár alatt gyanús sárga tócsa gyűlt össze. Lélegzetemet visszatartva gyorsan végig szaladtam a bokszokon, de mindegyik üres volt.
„Ha nem itt van, akkor hol?” - gondoltam. - „Csak nem esett tán baja?”
