Forrás: Despositphotos

A csontjai már összeforrtak ugyan, mégis nehézkesnek érezte a kezét. Mintha csak egy medve akarna zenét fakasztani ebből a hatalmas versenyzongorából, amely a nappaliban az ablak előtt ácsorgott.  Talán egy külső szemlélő nem venne észre belőle semmit, hogy hibázik a darab dinamikája, de a fenébe is, mégis csak a Juilliardra készül. Talán azóta, amióta öt évesen először leült a zongora elé, bár akkor ez még nem volt tudatos benne. Sok minden történ azóta. Hangversenyekre járt, keményen gyakorolt és kivívta a tanárai megbecsülését. De az akkor volt. Már képtelen volt rá. 

Miután sokadjára elhibázta a dallamot, mérgesen felpattant, ujjaival kétszer-háromszor ráütött a billentyűkre. A zongora dühösen felmordult, majd csattant egy nagyot, ahogy a fiú hirtelen lezárta a fedelét.

– Stevie, Stevie...– mondta nyugodt hangon apa, aki egész végig az ajtónál állt, és boldogan figyelte fiát, aki most végre újra játszott. – Emlékszel még mit tanítottam neked?

A fiú zavartan a férfi felé fordult. Vajon mióta állhatott a háta mögött?