Felső-Orbánciában gombamód szaporodtak a kisvasutak és a stadionok. Igaz, hogy az orbánciak nem igazán tudtak focizni, és a kisvasutak is üresen tekeregtek, kerülgetve a régi és újonnan épülő sportlétesítményeket, de a király óhaja ez volt, hogy legyenek ilyenek is, amelynek csodájára járnak majd világszerte. Hát nem jártak.
Történt egy nap, hogy a világ egyik szögletéből egy mérges vírus indult útjára. Battyogott-battyogott szegény, a lába is majdcsak térdig elkopott, mire Orbánciába ért. A messze földön hírét költötték a regősök a COVID nevű vírusnak. Mire az végre megérkezett, már mindenki félt, rettegett tőle. Nem ülhetett be egy jó foci meccsre, - mert jó foci az országban egyébként sem volt –, de a szurkoló társai is három szék távolságot tartottak tőle, és mindenki mástól. Nem ülhetett fel a kisvasútra vagy a buszra anélkül, hogy rá ne akartak volna aggatni valamilyen maszkot, pedig hát nincs is farsang: Ennek miértje valahogy sehogyan sem akart a koronás fejébe bújni. Ha ezt tudja, csillámpóninak, vagy hercegnőnek öltözik.
Más rémségeket is látott még az országban kóricálva, ahol a király és a tanácsadói egy öreg tudóst kiáltottak ki bűnbaknak, s szegény párára dühösen fröcsögték rá szidalmaikat, mérgüket. Pedig a vénségnek fogai sem nagyon voltak már, nem hogy olyan vétkei, amiket azok rásütöttek. Miközben tele szájjal ordítottak rá ezt is azt is, úgy járt a kezük mint a motolla, és az emberektől beszedett terhekkel szépen megterhelték a zsebeiket.
COVID uraság forgatta is a nagy szemeit, mind a százat – mert simán körbepislogta magát – amikor meglátta, hogy a kórházban katonák gyógyítanak fegyverrel a kezükben. Tologatta a koronáját csöppnyi fején előbb ide, majd oda, de sehogyan sem akart világosság gyúlni benne, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Pedig már bejárta a világot keresztül-kasul, de ő még ilyet nem pipált.
Jártában-keltében rosszalkodott, csinált sok beteget, hiszen nem volt sohasem egy szent, és mire való egy vírus, ha nem erre. Volt, akinek csak az orrát piszkálta, hogy ne érezzen szagokat, de volt, hogy bizony mellé fogott, és olyat is megbetegített, akiknek más krónikus megbetegedése is volt.
A nagy jótéteményben megéhezett, és úgy gondolta most már bekap egy kis Fornettit, de a boltba nem engedték be, mert nem volt hatvanöt éven felüli. Erre aztán nagyon megharagudott, és felment Budára, ahol a király lakott, és három nap és három éjjel ugrált a király mellkasán. Amikor a koronás fő fájdalmai már-már elviselhetetlenek lettek a mellén táncoló vírusunk negyvenötös lábától, végre bevallotta, hogy csak a szomszéd uralkodó intézkedéseit másolta.
COVID-ot untatta egy olyan vezető, akinek saját gondolata sincsen és elhagyta az országot arról, amerről jött. Úgy becsapta az ország kapuját a háta mögött, hogy szerte Orbánciában hármas szintű földrengést mértek.
Eltelt kétezer év azóta, és még néhány pár száz, és olykor már nem sikerül pontosan visszaemlékeznem, a memóriám már néha kihagy. Azt a szörnyű napot viszont sohasem felejtem, amikor megtámadta a falunkat egy csapat vámpír. Mindenkit megöltek, és én is haldokoltam már, amikor mesterem feltépte önnön karját, és vérét az ajkaim közzé csepegtette. Szörnyű kínok között változtam át. Nem akartam ezzé lenni, de meghalni féltem. Micsoda gyáva alak vagyok. 
