2020. december 08. 21:15 - PMBennett

Csak egy lövés

Hogy alszik az a rohadék! Mennyire gyűlölöm! Hányszor elátkoztam azt a napot, amikor betette a lábát ide. Azelőtt minden rendben ment. Igaz, apu már jó néhány éve meghalt, és anyu egyedül nevelt engem, meg a húgomat. Nem mondom, hogy nem nélkülöztünk, de legalább nyugalomban éltünk. Mióta Henry itt rontja a levegőt, még annyink sincs. Hiába mondja, hogy „amíg az én kenyeremet eszed” meg a többi baromságot… Mit tesz le az asztalra? Semmit! Amit megkeres, azt mind legurítja a torkán, vagy elzongorázza a játékgépen.

Nem is tudja, hogy tudom. Már körülbelül fél éve, vagy talán több is, hogy rájár a húgomra. Beiszik és bemegy hozzá. Először csak simogatta, de már ennyi nem elég neki.

Láttam Kittyn, hogy nagyon zaklatott, fél mindentől és mindenkitől. Rákérdeztem, miért. Először csak ült csendben, de ismer, tudja, hogy addig nem megyek sehová, amíg ki nem böki. Most is megvártam. Nem tudom, mit érez, de bele tudom élni magam, bár ez biztos fele sincs annak a rémületnek, fájdalomnak, amit érezhet. Már akkor meg akartam ölni, de Kitty visszatartott.

Forrás: Pinterest

Hogy tehet ilyet ez a féreg? Megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha elmondja anyának, vagy bárkinek. Én vagyok a férfi a házban, mert aki ilyet tesz, az nem az. Nekem kell őt védelmeznem. Megígértem apunak a halálos ágyán.

Anyu persze nem hitt nekünk. Azt gondolta talán, hogy képzelődött, vagy félreértette a közeledését, de mit lehet ezen félreérteni? Ha elképzelem a húgomat ezzel a féreggel egy ágyban, felfordul a gyomrom. Miért hisz mégis neki, ha már nem egyszer szinte félholtra verte? Vagy jobb azt hazudni, hogy elesett, vagy nekiment a szekrénynek? Már régen el kellett volna mennie a rendőrségre.

Nem, az sem lenne megoldás. Ha bevinnék, és esetleg netalán még le is tartóztatnák, az sem tartana élete végéig. Sajnos. Visszajönne, és az egész kezdődne előröl, vagy csak még rosszabb lenne. Majd én most kezembe veszem a dolgokat. Elintézem. Ezúttal örökre.

Csendben kell maradnom, nem akarom, hogy felébredjen. Még nem. Legalább addig, amíg a revolvert meg nem szerzem. Még mindig itt tartja a fiókban. Ez az… Érzem a hideg fémet az ujjaim között. Már nem baj, ha felébred, sőt, azt akarom, hogy tudja. miért kell megdöglenie!

-Hé, ébredj, te részeg disznó!

Hiába rúgtam bele, húzza a lóbőrt. Hogy bűzlik a piától! Kapsz te mindjárt nagyobbat is, megállj!

- Naaa… Mi van?

Mi volna, te mocsokláda? Eljött a halálod napja.

Válasz helyett rá szegezem a Beretta hideg csövét

- Tedd le azt a szart, még el talál sülni.

- Ne aggódj, ha elsül, az nem véletlen lesz. Azt akarom, hogy tudd, miért kapod!

Tovább

Címkék: erőszak fegyver gyermek rövid bántalmazás drámai egyperces igaz történet alapján slice of life rövid történet

Szólj hozzá!

2020. november 25. 08:05 - PMBennett

Az öreg vámpír meséje

Téma: egy vámpír rájön, hogy éppen ma 2500 éves

Fáradt vagyok. Hosszú életem volt, talán túlságosan is hosszú. Láttam birodalmakat felkelni és lehanyatlani, még így is, hogy többnyire a sötétben kellett járnom. Nappal a koporsómban feküdtem, hogy a Nap fénye ne árthasson nekem, éjjel pedig áldozatra lestem, akikről azt reméltem, hogy majd csillapítják a kínzó éhségemet.

De nem mindig voltam az a lény, akitől már én magam is undorodom: egy rohadt vámpír. Emberként születtem egy szép nyári este a Római Köztársaságban, ami később birodalommá vált, s ti is így ismeritek.

Eltelt kétezer év azóta, és még néhány pár száz, és olykor már nem sikerül pontosan visszaemlékeznem, a memóriám már néha kihagy. Azt a szörnyű napot viszont sohasem felejtem, amikor megtámadta a falunkat egy csapat vámpír. Mindenkit megöltek, és én is haldokoltam már, amikor mesterem feltépte önnön karját, és vérét az ajkaim közzé csepegtette. Szörnyű kínok között változtam át. Nem akartam ezzé lenni, de meghalni féltem. Micsoda gyáva alak vagyok.

Hozzácsapódtam átváltoztatóm „fészkéhez”, miközben egész bensőmből gyűlöltem, és megvetettem őket. Akkoriban még nem voltam hajlandó ölni, és állatok vérén éltem. Amikor már elég erős lettem, végre bosszút állhattam minden egyes falusiért, mindenkiért, akiket szerettem, és elvettek tőlem. Mire észrevettem volna úgy elmerültem a mocsokba, a halálhörgéses éjszakákba, hogy végül olyanná váltam, mint azok, akiket szívből megvetek. Olyanná, mint akiket a saját kezeimmel pusztítottam el… De nem akadt senki, aki az én szenvedéseimnek véget vetett volna.

Egy harminc éves férfi testében ragadt a kétezer ötszáz éves lelkem. Hiszen ma is éppen olyan nyári éjszaka van, mint amikor megláttam napvilágot, bár ha ezt tudom, hogy ez vár rám, hamarabb véget vetek az életemnek, méghozzá önkezemmel.

Tovább

Címkék: halál gyász emlék fájdalom rövid fantasy vámpír bántalmazás drámai egyperces javítva rövid történet kreatív írásos feladat

Szólj hozzá!

2020. november 20. 15:04 - PMBennett

Zabigyerek

A rosszindulatú pletykák egyre inkább kezdtek elharapózni, amelynek elszenvedője osztálytársam, Karcsika volt. Fattyúnak meg zabigyereknek kezdték csúfolni, s ettől teljesen magába roskadt, és elszigetelte magát mindenkitől. Ráadásul otthon is hasonló volt a helyzet, a szülei bejelentették, hogy elválnak. Már ha a pletykáknak hinni lehet, Karcsika anyukája félrelépett még Karcsika születése előtt. Csak egy véletlennek köszönhető, egy hülye kis balesetnek, hogy az egészre fény derült tizenhárom év után. Nem egyezett a vércsoport vagy mi. Arcra leginkább az anyukájára hasonlított, s így biztos nem volt annyira feltűnő, hogy Józsi bácsira meg egyáltalán nem. Aztán az apja gyanakodni kezdett kért egy DNS tesztet, és hát minden kibukott. Gizi néni már nem tagadhatta le. Így hallottam legalábbis a barátnőimtől. Jó fejek, de mindig más dolgába ártják magukat, és ez a sok rosszindulat, ami Marcsiban és Zsófiban van, nekem egyáltalán nem tetszik.

Karcsika szünetben el-el tünedezett mostanában és én aggódtam érte. Valahogy át tudtam érezni a helyzetét, a sehová sem tartozás érzését, bár egyébként is elég visszahúzódó volt, talán csak én ismertem igazán. Elkezdtem hát a folyosókat járni, hátha megtalálom, de alsóban is nagyon jó volt bújócskában, mindig ő volt az, aki az utolsók között kerültek elő. Biztosan valami jó helyet találhatott, ha még én sem leltem meg. Aztán azon gondoltam, hová bújnék, ha azt akarnám, hogy senki se zavarjon? Talán a vécébe? Menjek be? A fiúkhoz? Na de mit mondjak, ha vannak bent? Mit keres egy lány a fiúk mellékhelységében? Egy ideig néztem az ajtót, de nem jött ki és nem is ment be senki, így hát összeszedtem minden bátorságom, és beléptem. Sokkal rendetlenebb volt, büdösebb, és a piszoár alatt gyanús sárga tócsa gyűlt össze. Lélegzetemet visszatartva gyorsan végig szaladtam a bokszokon, de mindegyik üres volt.

„Ha nem itt van, akkor hol?” - gondoltam. - „Csak nem esett tán baja?”

Tovább

Címkék: fájdalom kedvenc rövid tini romantikus bántalmazás szegregáció egyperces iskolai elkülönítés javítva slice of life rövid történet női szemszög

Szólj hozzá!

2020. augusztus 18. 08:33 - PMBennett

Csíkos Zebra

Amikor kicsi voltam, és általános iskolába jártam, a szomszédos osztályba járt egy kisfiú. Nálam alacsonyabb, köpcös, kopasz kiskölyök volt, aki mindig valamiféle csíkos pulóvert hordott. Mi, mint jó szándékú gyerekek, ezért gúnynevet ragasztottunk rá.

Ha kijött az udvarra mi már teli torokból skandálni kezdtük, hogy:

– Csíkos Zebra, Csíkos Zebra!

Eleinte csak tűrte és tűrte, nem szólt semmit, de egy idő után megunta és visszakiabált:

– Én nem vagyok az! – talán azt remélte, hogy ez az enyhe tiltakozási kísérlete majd megtöri a gúnyolódás keltette kedvünket, de az erőtlen próbálkozása nem igazán számított. Annál jobban mondtuk a magunkét. Csak azért is. Kis kopasz feje egyre vörösebb lett, mint egy kis pulykának, szinte dagadt, de mi tovább élveztük a szekálását. Már még kis rigmust is fabrikáltunk, és fennhangon ismételgettük:

– Csíkos Zebra, gyere ki a hídra! Csíkos Zebra, gyere ki a hídra!

Mérgében megragadott egy cserépdarabot, és elhajította. Nem tudom, ennyire jól tudott-e dobni, vagy vagy csak szerencséje volt, de ahogy az susogva átszelte a levegőt, nagyot koppant a homlokom közepén. Most már ordítottam én is a sajgó fájdalomtól, amit ő okozott nekem, és sírt ő is attól a lelki fájdalomtól, amit én és a többiek okoztunk neki.

Az eset óta eltelt néhány hét, és már nem lehetett hallani a szokásos skandálást az udvaron. Az udvaron szomorúan azt suttogták, hogy meghalt, mert valami leukémia nevű betegség elvitte.

Megrázott a hír, mert nagyon csúnyán viselkedtem vele, és soha többé nem mondhattam azt neki, hogy sajnálom. Nem lehettem többé sem az ellensége, sem a barátja. Egyszerűen csak nem volt tovább. Bezárta egy hideg, sötét komor sír, ahová már nem hallatszódott be a kántálás:

- Csíkos Zebra gyere ki a hídra! Csíkos Zebra...

Címkék: személyes halál emlék erőszak rövid in memoriam bántalmazás visszaemlékezés igaz történet alapján slice of life rövid történet

Szólj hozzá!

2020. augusztus 15. 13:12 - PMBennett

Nem!

A Montgomery-i buszok első négy sorát fehéreknek tartották fent, így mi, feketék, vagy ahogy mások hívtak bennünket, niggerek, leülhettünk középre, vagy a busz hátuljába. Ám ha a fehéreknek nem volt hely, nekünk, a középen ülő színeseknek fel kellett állnunk, és át kellett adni a helyünket. Így működött ez akkoriban, az ötvenes évek közepén.

Rosa Parks. Forrás: wikipedia

A Montgomery Fair áruházban dolgoztam, varrónőként, és naponta kétszer tettem meg ezt az utat: reggel oda, majd este haza. Mégis megesett már, hogy hazáig kellett gyalogolnom, mert amikor a busz már megérkezett, fehérek ültek az első sorokban. A törvény értelmében ilyenkor le kellett szállnunk, és hátul visszaszállni. De aznap a buszsofőr meg sem várta ezt, csak gázt adott, és elhajtott a pénzemmel együtt, amit a buszjegyre szántam.

Ennek már tizenkét éve. Azóta sokat kellett tűrnöm, hagynom, hogy úgy bánjanak velem, mint a kutyával, azért, amiről én egyáltalán nem is tehettem: feketének születtem. De úgy gondolom, mindenkinél eljön az a pillanat, amikor azt mondja, most már elég! Akkor nem is gondoltam volna arra, hogy ezzel a tettemmel egy egész lavinát fogok elindítani. Ez 1955 decemberében történt.

Hazafelé zötykölődtünk, s a harmadik megállóban, az Empire színháznál elég sokan szálltak fel. Fehér urak jól szabott zakóban, élre vasalt nadrágban és flancos, lakkozott cipőben. James Blake, a busz vezetője hátranézett táskás halszemével, ahogy minden megállóban rendszerint megtette, ha fehérek érkeztek, majd felállt, és a határvonalat jelentő fonott kötelet – amelyen egy „színesek” feliratú tábla hintázott –, hátrább helyezte, épp a hátam mögé. Tudtam, ez mit jelent, de nem mozdultam.

– Ne csinálja itt nekem a felhajtást! Álljon fel szépen és menjen hátra! – mondta, és bügykös ujjával a busz hátulja felé mutatott, de én csak a fejem ráztam. Ekkor Blake közelebb hajolt, s éreztem a dohánybűzös leheletét az arcomon. – Akkor hívom a rendőrséget, és letartóztattatom.

– Ám tegye! – vetettem oda, és ő meg is tette.

A tárgyalásom cirka 30 percig tartott, és összesen 14 dollár büntetést kellett fizetnem, ami akkoriban igencsak sok pénz volt. Hát hol van az igazság? Nem születik mindenki egyenlőnek? Hiszen ugyan annyival érkezünk erre a világra, mint mások. Akkor még nincs gazdag vagy szegény, csak két csecsemő, akik már ekkor sem egyenrangúak?

De talán ennek hatására a fekete közösség bojkottot hirdetett, és nem szálltak buszra. Inkább jártak gyalog, vagy feketék által vezetett taxikon közlekedtek, amik ugyan úgy tíz centbe kerültek, akár csak a buszjáratok. Én magam is így tettem. A bojkott több mint egy évig tartott, s a busztársaságok iszonyú nagy veszteséget szenvedtek a gőgjük miatt. Végül kénytelenek voltak eltörölni a fehérek és színesek elkülönítését a buszokon. Mindez csak egyetlen nemmel kezdődött.

Címkék: rövid rasszizmus bántalmazás szegregáció egyperces elkülönítés igaz történet alapján rövid történet

Szólj hozzá!

2020. augusztus 08. 22:06 - PMBennett

Gyertyák a padon

Téma: gyertya

A Sanyi idegesen topogott a félig nyitott osztályterem ajtaja előtt. Bentről halk duruzsolás hallatszott, néhányan a széken ültek vagy a pad mellett álltak és beszélgettek. Félt arra gondolni, hogy a többiek mit fognak megint kitalálni csak azért, hogy újra bántsák. A múltkori, újságpapírba csomagolt döglött patkány volt a legdurvább. Ráadásul épp az óra közepén sikerült a lábai közzé borítania, és a tanár nem tett semmit, hogy előkerítse a tetteseket. Utálta a tehetetlenség érzését, amely szépen lassan rátelepedett, és kezdte agyonnyomni a súlyával.

Forrás: kadarka.net

Nagy levegőt vett és belépett. Most sem vett senki sem tudomást róla, szóval minden olyan volt, mint más reggeleken. Még mindig idegesen tördelte az ujjait, s nem nézett fel, csak egyenesen a padjához sétált. Amikor feltekintett saját fényképe nézett vissza rá. Néhány virág szórta kellemes illatát és mécsesek lángoltak az asztalon és egy hosszú fehér gyertya. Egy csinos kis szalag, ezüstös széllel tekergőzött végig a pad tetején, amelyen nagy fekete betűkkel ez állt: „Sohasem felejtünk el!”

- Ez meg micsoda? - horkant fel. - Ez már túlmegy mindenen. Ennyire azt akarjátok már, hogy meghaljak? - üvöltötte szinte teli torokból, de persze választ persze nem kapott. Sem egy elfojtott kuncogás, sem egy kárörvendő kacaj, csak a közöny, amit eddig mindig is kapott, mióta ide jár. Mintha ott sem lenne.

Tovább

Címkék: halál gyász erőszak rövid bántalmazás egyperces rövid történet kreatív írásos feladat