Aznap is fent ült a pad tetején, és szívta a vérünket, mert tudta, hogy már utáljuk azt, amit csinál, de ő csak mondta és mondta a magáét. Ekkor lépett be Eszti néni, az irodalom tanárunk. Középkorú, mosolygós szemű nő volt, szelíd halk szavú, s mindig úgy magyarázta a tantárgyát, hogy még annak is megjött a kedve hozzá, aki kevésbé érzett hozzá affinitást.

- Jó reggelt gyerekek! - Üdvözölt bennünket, majd Csabára tekintett, aki még mindig ugyan ott trónolt. - Csaba, gyermekem, mire vársz? Tapsra? Tedd le feneked helyedre! - tette hozzá eszperente nyelven, mert elcsípte az előző beszélgetés végét. Gondolta, jópofa lesz, ha így fegyelmezi meg, de talán nem kellett volna, mert ezzel egy végtelennek tűnő verbális pingpong meccset indított el, s épp ő szervált.

- Mesterem, ez lehetetlen! - válaszolta Csabi

Eszti néni megállt, letette a könyveit az asztalára, majd jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét, és csak ennyit kérdezett:

- Mert?

- Eszter mester, eme csevejt nem fejeztem be. - Ez a felelet szemmel láthatóan meglepte az irodalom tanárnőt is, mert szemeit olyan nagyra nyitotta, mint egy rajzolt mangafigura.

Mi pisszegtünk neki, hogy ne beszéljen már vissza, inkább tegye le a hátsóját a székére és figyeljen az órára, de ő nagy ívben tett a figyelmeztetéseinkre. Már éppen újra nyitni akarta a száját, hogy újra elhagyja a száját valami e betűs hülyeség, amikor megszólaltam mellette.

- Kerekek? Rendben? - kérdeztem én is padtársam felé fordulva és körözni kezdtem a mutató ujjammal a fejem mellett. Az osztályban jól eső derültség lett úrrá.