A zötykölődés a szekéren kissé elfárasztott, elrázott, és mire kinyitottam a szemem, már rég magunk mögött hagytuk manesiai – coliani határt. Hazaértünk, bár nem a szó szoros értelmében, mert az otthonunk még jó néhány napnyira van innen. De legalább vengrián földet taposhatunk. Innen már látszódnak a Grimson hegycsúcsai, amik olyan magasak, hogy állandó hósapka borítja kopasz fejüket. Az a szóbeszéd járja, hogy láttak itt egy hósárkányt is, amik a kódexek szerint már régen kihaltak.
A szerencse mellénk szegődött. Gond és támadás nélkül megúsztuk az egész utat. Pedig ha tudták volna az útonállók, milyen értékes fegyvereket szállítunk a szomszédos országba, Manesiába, biztos nem ússzuk meg ép bőrrel. Csak kis batárral indultunk neki a hosszú útnak, s így nem szúrtunk szemet senkinek, és álruhánk is elrejtett bennünket, s az én hegyes elf füleimet is.
Itt már biztonságban voltunk. Hála a milíciáknak, nem igazán maradtak banditák ezen a vidéken. Legalábbis itt Kagyar és Oroshágó között biztosan nem. Elkapdosták, bebörtönözték őket, és aki ellen állt, arra a biztos halál várt.
Mondjuk a baj így is megtalált minket. Liyára néztem, aki úgy tűnt, mélyen alszik, mit sem törődve az út egyenetlenségeivel. A sérüléseibe kis híján belehalt, ha nem vagyok ott, és nem kezdem el gyógyítani a sebeit. Ha Reynald, a papunk ránk nem lel, akkor valószínűleg az én mágiám még kevés lett volna ahhoz, hogy ennyire komoly sebeket ellássak. De ennek már három vagy négy napja, és Reynald minden nap szorgosan gyógyította, s különféle gyógyitalokat adott neki. Amikor nem figyelt persze én is bevetettem azt a kevéske mágiát, amim volt, ami kezdetben csak kicsivel volt több, mint a semmi. Csak hogy minél hamarabb újra talpra állhasson. Ezzel együtt a varázserőm is érezhetően nőni kezdett. Szinte használatról használatra éreztem a fokozódó energiákat. Talán a tettem önzetlensége miatt, vagy a folyamatos használat miatt, ki tudja.
Egyszer megébredt, rám nézett gyönyörű szemeivel elmosolyodott. Egészen zavarba jöttem a tekintetétől. Megköszönte, amit érte tette, és megfogadta, hogy nem megy addig sehová, amíg ki nem egyenlíti a tartozását. Életet életért. Én is megmentettem az övét, s ő is megfogja az enyémet. A másik felem ember, és épp úgy vengrián, akár csak ő. Ez nálunk így dívik. De mi lesz, ha nem lesz rá alkalma, hogy megmentsen, mert nem lesz olyan lehetőség? Még a végén el kell, hogy vegyem feleségül. Szó, ami szó, szép és nemes vonásai vannak, ajkai ívesek és teltek, szempillái hosszúak és sűrűek. Ahogy álmában mosolyog igazán bájos. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne nap mint nap mellette ébredni, gyerekeket nevelni. Azt kell hogy mondjam, ezt az ötletet, nem utáltam. Sőt.
