Tamási Andor úr összedörzsölte a tenyerét. Úgy érezte, jó vételt csinált ezzel a házzal, amelynek  az egykori tulajdonosa egy nyolcvanas éveiben járó özvegyasszony volt. Valamikor egy diplomata feleségeként élt, bár azt mondják, a nő eléggé zárkózott lett, miután hazatért Jamaicából. A férje ott halt meg a Karibi térségben, de illendően az emberek nem kérdezték a nőt arról, miért egyedül érkezett haza. Fél év múlva az idős asszony is elhunyt, és a házat felvásárolta egy gazdag üzletember.

Fáradt vagyok. Hosszú életem volt, talán túlságosan is hosszú. Láttam birodalmakat felkelni és lehanyatlani, még így is, hogy többnyire a sötétben kellett járnom. Nappal a koporsómban feküdtem, hogy a Nap fénye ne árthasson nekem, éjjel pedig áldozatra lestem, akikről azt reméltem, hogy majd csillapítják a kínzó éhségemet. 

A rosszindulatú pletykák egyre inkább kezdtek elharapózni, amelynek elszenvedője osztálytársam, Karcsika volt. Fattyúnak meg zabigyereknek kezdték csúfolni, s ettől teljesen magába roskadt, és elszigetelte magát mindenkitől. Ráadásul otthon is hasonló volt a helyzet, a szülei bejelentették, hogy elválnak. Már ha a pletykáknak hinni lehet, Karcsika anyukája félrelépett még Karcsika születése előtt. Csak egy véletlennek köszönhető, egy hülye kis balesetnek, hogy az egészre fény derült tizenhárom év után. Nem egyezett a vércsoport vagy mi. Arcra leginkább az anyukájára hasonlított, s így biztos nem volt annyira feltűnő, hogy Józsi bácsira meg egyáltalán nem. Aztán az apja gyanakodni kezdett kért egy DNS tesztet, és hát minden kibukott. Gizi néni már nem tagadhatta le. Így hallottam legalábbis a barátnőimtől. Jó fejek, de mindig más dolgába ártják magukat, és ez a sok rosszindulat, ami Marcsiban és Zsófiban van, nekem egyáltalán nem tetszik. 

Zsófi, már biztosan megbánta az előző, könnyelmű kijelentését, hogy ő bizony még az ördögtől sem fél, mert erre Bandi barátom rögtön lecsapott. Bandi volt az egyetlen, aki tudta, hogy már milyen régóta tetszik nekem ez a lány. Pedig már régóta a barátom volt, de eszembe sem jutott volna, hogy effélét tervez nekünk. Gyorsan járt az esze, meg kell hagyni és sziporkáival, éles látásával még engem is meghökkentett, pedig szinte születésünktől fogva együtt voltunk, együtt játszottunk. A szüleink is barátok voltak, és mi is azok lettünk. 

Kicsit mérgelődtem ugyan, hogy már megint a legfiatalabbnak kell vadásznia, de ki mást lehetne ugráltatni, ha nem a legkisebbet? Egy pap azért csak pap, attól a hájas, elpuhult fejvadásztól még a vaddisznók is sírva menekülnének. Messziről hallik ha jön, mert reng a föld. Még azt sem nézem ki belőle, hogy meg tudná védeni önmagát, ha úgy adódna, fejvadász múlt ide vagy oda. Akkor ki marad? Hát persze, hogy csak én. Az azért vigasztal, hogy ezen a részen már az én nyelvemet, a vengriánt beszélik, úgyhogy hamarosan magunk mögött hagyhatjuk Manesia nedves erdőségeit, és vár az én szép otthonom, a Colian Birodalom. Talán még egy napnyi utazás lóháton, vagy még annyi sem, és hazatérünk.