Amikor az orosz csapatokat kivonták, és Kátyát is elnyelte a messze távol. Még ezután volt pár alkalom, amikor belógtam a repülőtérre. Kicsit nehezebb dolgom volt, mint amikor a szovjetek itt voltak, mert ez az idegen, fekete ruhás biztonsági cég, sokkal jobban őrizte a területet, mint a szovjet testvérek azelőtt.
Nem tudom, mit kerestem ott. Csak kóboroltam végig a régi utcákon, és szívem mélyén arra vágytam, hogy rátalálok arra a kislányra, aki néhány hónappal ezelőtt a szívembe írta a nevét. De már csak az üres emeletes házak meredtek az égnek. Sehol sem járt senki. Még egy árva kóbor kutyát sem láttam.
Eltelt egy év. Emlékszem, unokanővéremet köszöntöttük fel névnapja alkalmából, amikor egészen véletlenül egy „Világ Ifjúsága” folyóirat akadt a kezembe. Ahogy lapozgatni kezdtem, az egyik lapról egy gyönyörű, szőke hajú lány bámult vissza rám óriási szürke szemekkel a levelezési rovatból. Kátya Koljakova. Ez az én Kátyám. Azonnal felismertem volna még akkor is, ha nem látom a nevét, de kétségtelenül ez ő volt.
 |
| Forrás: Pinterest |
Felírtam a címet, és alig vártam már, hogy hazaérjünk. Otthon rögtön tollat ragadtam, és megírtam neki az első levelemet, ami gyakorlatilag majdcsak nem egy szerelmes levél volt. Talán eltelt egy hónap is, mire megérkezett a válasz gyönyörű cirill betűkkel. Ezután megosztottunk mindent egymással; ami történt, amire gondoltunk, amit éreztünk. Ezután hosszú évekig leveleztünk, míg egyszer aztán nem jött több levél.
Később megnősültem. Zsófi egy aranyos nő, bár sem külsőleg, sem belsőleg nem hasonlított hozzá, de nem is Kátyát kerestem benne, amikor rátaláltam. Minden esetre boldogok voltunk és hamarosan megszületett a fiam, Péter. Peti mindig élénk érdeklődést mutatott a kunmadarasi repülőtér története iránt. Elmeséltem neki hogyan találkoztam a kis orosz lánnyal, amikor akkora voltam, mint most ő, tizenhárom éves. Ezek a kissé zavaros kamasz évek teljesen átformálták az addigi életemet. Feleségem mindig irigykedve hallgatta, hogy mennyire imádtam azt a Kátya nevű lányt. Pedig esküszöm, nála senkit sem szeretek jobban, de a fiam újra és újra kérte, hogy elevenítsem fel, hogy is volt ez a romantikus kis találkozás. Nem csodálnám, ha a feleségem kezdene féltékennyé válni a kis orosz lányra, ahogy egymás között hívtuk.
A fiam évente eljárt a találkozóra, amit a veterán katonáknak rendeztek, akik hajdanán itt állomásoztak. Hívott ugyan engem is, de nem volt erőm hozzá. Ha Kátyával találkoznék egy másik férfi oldalán, az nem tudom, hogy érintene. Talán mély sebet okozna még így is, pedig több, mint két évtized is eltelt már az első és egyetlen találkozásunk óta. Szóval így itthon maradtam.
Egyik alkalommal, egy szőke kislánnyal érkezett haza. Igazán aranyosak voltak, ahogy idegesen egymás kezét szorongatták. Nem tudom, hogyan sikerülhetett Péternek megtalálnia, de Léna állt előttem, Kátya lánya. Ugyan olyan átható szürke szemei voltak, s holdfény fürtjei, mint az anyjának annak idején. Épp úgy nézett ki, mint emlékeimben. Testem magamtól mozdult, s mire észbe kaptam már a karjaimban szorongattam, s ő ijedten pislogott rám, mint egy csapdába esett kismadár.
– Ne haragudj, csak annyira hasonlítasz rá. - mondtam kissé szégyenkezve tettem hirtelensége miatt, miután végre elengedtem. – Mondd csak, – kérdeztem érdeklődve – ő hogy van?
Léna szomorú szemeit rám aggatta, majd egy nagyot sóhajtott.
– Tavaly vesztettem el édesanyámat. Volt egy súlyos betegsége…Sajnos nem élte túl
A szívem összefacsarodott a hírek hallatán. Az a lány, akit annyira szerettem nincs többé. Léna szívesen mesélt arról, hogyan éltek, hogy mennyit emlegette azt a kis lovagot, aki zsebkendőt szorított a kamaszlány térdére, aki olyan hatalmasat esett a biciklivel, amikor még a kunmadarasi repülőtér lakótelepén éltek. Ahogy beszélt, felidézte bennem Kátya érdekes akcentusát, ami olyan különösen édessé, aranyossá tette.
Peti le sem vette a szemét Lénáról egy pillanatra sem. Ahogy ránézett, azokkal a zöld szemekkel, amik inkább voltak az anyjáé, mint az enyémek, tudtam, a fiam nagyon szereti ezt a lányt, és az érzés kölcsönös. Nagyon helyesek voltak együtt.
– Lassan vissza kell mennem a csoporthoz – mondta Léna, majd felállt és a zsebébe nyúlt, majd egy levelet dugott a kezembe. – Tessék! Édesanyám utolsó levele. Önnek szól. Idén ő is akart jönni, de amikor világossá vált számára, hogy sajnos, már nem éri meg, akkor írta ezt és megkért, hogy adjam át mindenképp. Tudja, egészen azóta a találkozás óta keményen tanult magyarul, és engem is ő tanított.
Szerelmesen Péterre pillantott.
– Ha nincs az a találkozás, akkor sohasem tanulom meg ezt a csodálatos nyelvet és nem találkozok Péterrel. Köszönöm – mondta, majd odahajolt, és egy puszit nyomott az arcomra, éppen oda, ahová az anyukája vagy két évtizede.
Abban a pillanatban ugyan az a kisfiú voltam, aki akkor, és már nem Léna állt előttem, hanem Kátya. Ez az egész csak egy pillanat töredékéig tartott, aztán minden visszaállt az eredeti állapotába.
A történet a "KÁTYA ÉS A KIS LOVAG" című történettel folytatódik. Ha még nem olvastad, kattints a címre!
