 |
| Forrás: kívulbelulboldogsag.hu |
Már csak a szokásos dedikálás maradt, s én attól féltem, véletlenül az eredeti nevem kanyarítom alá az írói álnevem helyett, ami kissé ciki lenne. Így erősen koncentráltam már akkor is, amikor a nő odajött.
– Kinek írhatom?
– Horváth Csillának – mondta, s még írás közben is éreztem, hogy úgy bámul rám, mintha csak szuggerálni akarna.
Felnéztem, de ő még mindig nem mozdult csak nézett azokkal a nagy fekete szemeivel.
– Nem ismersz meg ugye? – kérdezte végül, s nekem be kellett ismernem, hogy halvány fogalmam sincs, miért is kellene tudnom, hogy ki ő.
– Horváth Csilla vagyok – ismételte meg. – Te az A osztályba, én meg a B-be jártam. Évfolyamtársak voltunk.
Újra ránéztem, miközben az agyam próbálta újra szervezni a nő arcvonásait, s néhány pillanat múlva már megláttam benne azt a lányt, akit valamikor úgy szerettem. Igaz, a szeme sarkában és a szája szögletében már megjelentek vékonyka ráncok, de szőke haja és fekete pupillája adta kontraszt valamiféle nosztalgikus érzést adott. Valami meleg és belsőségeset.