 |
| Forrás: kívulbelulboldogsag.hu |
Már csak a szokásos dedikálás maradt, s én attól féltem, véletlenül az eredeti nevem kanyarítom alá az írói álnevem helyett, ami kissé ciki lenne. Így erősen koncentráltam már akkor is, amikor a nő odajött.
– Kinek írhatom?
– Horváth Csillának – mondta, s még írás közben is éreztem, hogy úgy bámul rám, mintha csak szuggerálni akarna.
Felnéztem, de ő még mindig nem mozdult csak nézett azokkal a nagy fekete szemeivel.
– Nem ismersz meg ugye? – kérdezte végül, s nekem be kellett ismernem, hogy halvány fogalmam sincs, miért is kellene tudnom, hogy ki ő.
– Horváth Csilla vagyok – ismételte meg. – Te az A osztályba, én meg a B-be jártam. Évfolyamtársak voltunk.
Újra ránéztem, miközben az agyam próbálta újra szervezni a nő arcvonásait, s néhány pillanat múlva már megláttam benne azt a lányt, akit valamikor úgy szerettem. Igaz, a szeme sarkában és a szája szögletében már megjelentek vékonyka ráncok, de szőke haja és fekete pupillája adta kontraszt valamiféle nosztalgikus érzést adott. Valami meleg és belsőségeset.
– Csilla! – rikkantottam s egyszeriben fel is ugrottam a helyemről. – Tényleg te vagy? Mikor is volt? Legalább ezer éve!
– Valóban. Ha jól számolom huszonnyolc éve – mondta mosolyogva. – Ahogy megláttalak a plakáton rögtön felismertelek ám.
– Ráérsz? Nemsoká végzek a dedikálással és akkor megünnepelhetnénk a találkozást. Persze, csak ha van kedved egy hozzám hasonló öreg legénnyel tölteni az estét.
– Megtisztel Mr. Bennett – élcelődött.
 |
| Forrás: puncs.hu |
Mire az egész cécó véget ért, mind a ketten eléggé megéheztünk, és ő egy közeli étteremhez vezetett, mivel én idegen voltam a városban. Egy tál finom étel mellett, felidéztük a régi emlékeket. A könnyű bor hamar a fejünkbe szállt, s a nyelvünk is jobban megeredt tőle.
– ...És férjnél vagy? – kérdeztem hirtelen.
Láttam, hogy elszomorodik, s elmesélte, hogy mennyit küzdöttek a férjével, orvostól orvosig jártak, aztán mégiscsak meghalt. Szerencsére nem maradt egyedül, Van egy tizenöt éves lánya, akivel olyan jóban vannak, mintha barátnők lennének. Aztán visszakérdezett, hogy velem, az íróval mi a helyzet, vagy most a karrieremnek élek?
– Én sohasem nősültem meg. És hogy miért? Talán nem találtam még meg az igazit – mondtam, és egy kis huncut mosoly jelent meg a számon, miközben Csillára néztem. Majd az arcát fürkészve így folytattam:
– Tudod, valamikor nagyon szerelmes voltam ám beléd – vallottam be, s közben az arcát vizslattam, mint valamiféle élő poligráf, hogy gyónásom milyen reakciókat vált majd ki belőle.
– Tudtam róla – mondta. – Mindig arra vártam, mikor jössz oda, és mondod el, de minden másról beszéltünk, csak erről nem. Végül is úgy gondoltam, hogy talán inkább a barátságunkat akarod megőrizni. Persze a barátnőim mindig cukkoltak.
– Nem könnyű egy kamasz fiúnak az érzéseiről beszélni – válaszoltam, majd felemeltem a poharat, és beleittam a vörösborba.
– Pedig talán máshogy alakult volna minden. Én is szerettelek. – mondta, miközben egy kis hatásszünetet tartott, s közben az arcomat figyelte, hogyan reagálok a váratlanul tett kijelentésére. – És talán most, hogy újra látlak, nem múltak el teljesen azok az érzések, amit akkor éreztem irántad.
Ismerős és idegen bizsergető érzések jártak át mindkettőnket, s végül a váratlan találkozás randivá alakult. A reggel már együtt talált minket, egymás karjaiban fekve, meztelenül és boldogan a szállodai szobámban.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.