- Szóval akkor azért jött, hogy megzsaroljon? - esett nekem a nemes hölgy, aki az eddigi élete során belevert jó modorról most teljesen elfelejtkezett. - Micsoda pimaszság! - ugrott fel a bársonyszékből, és idegesen járkált az asztal előtt, amelynek a másik oldalán én foglaltam helyet.
- Szó sincs róla! - védekeztem, s én magam is felemelkedtem - Csak tudatni akartam Önnel, hölgyem, hogy a gyermeke, akit kitett az erőbe, a csikorgó hidegbe a feleségem megtalálta és most már jó helyen van. Vigyázunk rá. - a helyet és az időjárást jól kihangsúlyoztam, hogy érezze, hogy a bűnös itt nem én vagyok, hanem ő. Tudja, - váltott a hangom halkabbra, - nekünk nem született gyermekünk, és Isten áldásának tartjuk, hogy akkor, ott a picire rátaláltunk.
A nő sápadtan hallgatott, visszahuppant a székre, majd magam is követtem a példáját. A reszkető ujjai között forgatni kezdte azt a monogramos, címeres kendőt, amelyet a mózeskosárban találtam a gyermek mellett, amikor a feleségem kiemelte a kicsit.
- Kérem értse meg, én... én nem tehettem mást. - szabadkozott a dáma. - Ha híre megy, hogy Charlotte von Hausenberg egy megesett nő, soha többé nem találok férjet magamnak. Csorba esik a családom hírnevén is, és azt nem bocsátanám meg magamnak. Az a férfi, az a fráter sem tudott az állapotomról. Nem is akarom, hogy megtudja. Sem senki más.
- Ez érthető! Számíthat a diszkréciómra, természetesen.
Annyira elesettnek tűnt, olyan védtelennek, hogy már-már kezdtem megsajnálni. Szemei vörösek voltak, püffedtek, és látszott rajta, hogy sokat sír és keveset alszik mostanában. Sápatag bőre szinte átlátszó volt, mint egy jobb állapotban lévő kísértet. Könnyei végigfolytak az arcán, elmosva ezzel a festéket, amikkel a szeme alatt lévő karikákat próbálta eltakarni.
- Nézze, von Hausenberg kisasszony…
- Charlotte, ha kérhetem.
Szokatlan volt az efféle közvetlen hangnem egy magamfajtának, de megkönnyebbültem, hogy majdcsak egyenlőként kezelhetek egy nemes hölgyet, ilyen alkalom még nem adódott.
- Rendben, Charlotte kisasszony - s már majdnem megfogtam a kezét, de rájöttem, hogy ilyen bizalmaskodás nem illendő egy olyan emberrel, aki rangban és vagyonban igencsak felettem áll, de hát mit szépítsem, átéreztem a helyzetét. - Nézze, nem azért jöttem, hogy a tettét az orra alá dörgöljem. Az odakint dúló pestis járvány sok szerettünket ragadta el, ezért… - nagyot sóhajtottam. - Na jó, nyílt embernek tartom magam, ezért kerek perec megkérdezem: nem bánná, ha a gyermek nálunk maradna? Nem vagyunk gazdagok, de szeretetben nőne fel, igazán jó helye lenne. Legalább egy darabig hagy maradjon…
Charlotte arca felragyogott, mint amikor az eső után megcsillan az első napfény.
- És nem ellene kifogása, hogy olykor-olykor meglátogassam? Persze nem árulnám el neki a kilétemet, csak szeretném látni, ahogy tanult ember válik belőle. Megszerzem a legjobb magántanítókat… - majd elhallgatott, kezeit tördelni kezdte. - Ne haragudjon, azt hiszem túl messzire mentem. Nem akartam ilyen tolakodó lenni. Bocsásson meg.
- Örömünkre szolgálna, kisasszony. - öltöttem újra magamra a legudvariasabb modoromat.- Bár jelenleg lakóhely gonddal küzdünk, a járvány miatt. A családomban mindenki megbetegedett, és valószínűleg már nem is élnek, de azt akarták, hogy eljöjjünk, mielőtt velünk is végez a gyilkos kór. Hosszasan vándoroltunk városról városra. Örültünk, ha volt egy hely, ahol nem csukták ránk az ajtót, amikor élelemért könyörögtük, és úgy tűnik, a vándorlásaink még korán sem értek véget.
- Elég iskolázottnak tűnik, nagyon választékosan beszél. A kérges tenyere ellenére nem tűnik, már bocsánat, parasztnak.
