Nem tudom, mit kerestem ott. Csak kóboroltam végig a régi utcákon, és szívem mélyén arra vágytam, hogy rátalálok arra a kislányra, aki néhány hónappal ezelőtt a szívembe írta a nevét. De már csak az üres emeletes házak meredtek az égnek. Sehol sem járt senki. Még egy árva kóbor kutyát sem láttam.

Eltelt egy év. Emlékszem, unokanővéremet köszöntöttük fel névnapja alkalmából, amikor egészen véletlenül egy „Világ Ifjúsága” folyóirat akadt a kezembe. Ahogy lapozgatni kezdtem, az egyik lapról egy gyönyörű, szőke hajú lány bámult vissza rám óriási szürke szemekkel a levelezési rovatból. Kátya Koljakova. Ez az én Kátyám. Azonnal felismertem volna még akkor is, ha nem látom a nevét, de kétségtelenül ez ő volt. 

Forrás: Pinterest

Felírtam a címet, és alig vártam már, hogy hazaérjünk. Otthon rögtön tollat ragadtam, és megírtam neki az első levelemet, ami gyakorlatilag majdcsak nem egy szerelmes levél volt. Talán eltelt egy hónap is, mire megérkezett a válasz gyönyörű cirill betűkkel. Ezután megosztottunk mindent egymással; ami történt, amire gondoltunk, amit éreztünk. Ezután hosszú évekig leveleztünk, míg egyszer aztán nem jött több levél.

Később megnősültem. Zsófi egy aranyos nő, bár sem külsőleg, sem belsőleg nem hasonlított hozzá, de nem is Kátyát kerestem benne, amikor rátaláltam. Minden esetre boldogok voltunk és hamarosan megszületett a fiam, Péter. Peti mindig élénk érdeklődést mutatott a kunmadarasi repülőtér története iránt. Elmeséltem neki hogyan találkoztam a kis orosz lánnyal, amikor akkora voltam, mint most ő,  tizenhárom éves. Ezek a kissé zavaros kamasz évek teljesen átformálták az addigi életemet. Feleségem mindig irigykedve hallgatta, hogy mennyire imádtam azt a Kátya nevű lányt. Pedig esküszöm, nála senkit sem szeretek jobban, de a fiam újra és újra kérte, hogy elevenítsem fel, hogy is volt ez a romantikus kis találkozás. Nem csodálnám, ha a feleségem kezdene féltékennyé válni a kis orosz lányra, ahogy egymás között hívtuk. 

Kunmadarasnak hívják a helyet, ahol lakom. Azt mondják, itt van Közép-Európa, vagy talán egész Európa legnagyobb transzport repülőtere. Vagy is volt, mert már teljesen megrágta az idő vasfoga. Történetünk idején még általános iskolába jártam, tombolt a szocializmus és a „szeresd a szovjet testvéreket” érzés.

Nem volt túl nagy baráti társaságom, de akiket barátaimnak mondhattam, azokra mindig számíthattam. Facsiga, Dávide, Kis Panda, Laci és én… Igaz Dávide kicsit le-leszakadt tőlünk, de a négyes legalább összetartott. Tulajdonképpen arra nem emlékszem, a többiek mégis hol jártak aznap, amikor Laci hihetetlen ötlettel állt elő. Tulajdonképpen annyira meg sem lepődtem, mert általában mindig fura ötletei voltak. Egyszer meg akarta keresni az alagutat, amit Rózsa Sándor használt, amikor a pandúrok elől menekült, és aminek állítólag egy csárda alatt volt a lejárat. Ez azokhoz képest nem is volt annyira különös.

– Te, figyelj! Nem lógunk be a reptérre?

A repülőtérről azt kell tudni, hogy akkoriban az oroszok fennhatósága alá tartozott, és tele volt orosz katonákkal, akik kettesével - hármasával járőröztek. Leginkább csak a kifutó környékén, de fel-feltűntek a reptér bármely pontján. Még ott is, ahol a szovjet családok éltek, a lakótelepen. Nekünk nem igazán lett volna szabad ott lennünk.

– Nyugi, én már voltam benn – mondta, látva azt az elég értetlen kifejezést, ami az arcomra ülhetett. Igazából kissé veszélyes vállalkozásnak látszott, de hajtott a kalandvágy, így rábólintottam. Kíváncsi voltam, mert még sosem voltam ott.