Rosa Parks. Forrás: wikipedia

A Montgomery Fair áruházban dolgoztam, varrónőként, és naponta kétszer tettem meg ezt az utat: reggel oda, majd este haza. Mégis megesett már, hogy hazáig kellett gyalogolnom, mert amikor a busz már megérkezett, fehérek ültek az első sorokban. A törvény értelmében ilyenkor le kellett szállnunk, és hátul visszaszállni. De aznap a buszsofőr meg sem várta ezt, csak gázt adott, és elhajtott a pénzemmel együtt, amit a buszjegyre szántam. 

Ennek már tizenkét éve. Azóta sokat kellett tűrnöm, hagynom, hogy úgy bánjanak velem, mint a kutyával, azért, amiről én egyáltalán nem is tehettem: feketének születtem. De úgy gondolom, mindenkinél eljön az a pillanat, amikor azt mondja, most már elég! Akkor nem is gondoltam volna arra, hogy ezzel a tettemmel egy egész lavinát fogok elindítani. Ez 1955 decemberében történt.

Hazafelé zötykölődtünk, s a harmadik megállóban, az Empire színháznál elég sokan szálltak fel. Fehér urak jól szabott zakóban, élre vasalt nadrágban és flancos, lakkozott cipőben. James Blake, a busz vezetője hátranézett táskás halszemével, ahogy minden megállóban rendszerint megtette, ha fehérek érkeztek, majd felállt, és a határvonalat jelentő fonott kötelet – amelyen egy „színesek” feliratú tábla hintázott –, hátrább helyezte, épp a hátam mögé. Tudtam, ez mit jelent, de nem mozdultam. 

– Ne csinálja itt nekem a felhajtást! Álljon fel szépen és menjen hátra! – mondta, és bügykös ujjával a busz hátulja felé mutatott, de én csak a fejem ráztam. Ekkor Blake közelebb hajolt, s éreztem a dohánybűzös leheletét az arcomon. – Akkor hívom a rendőrséget, és letartóztattatom.

– Ám tegye! – vetettem oda, és ő meg is tette.

A tárgyalásom cirka 30 percig tartott, és összesen 14 dollár büntetést kellett fizetnem, ami akkoriban igencsak sok pénz volt. Hát hol van az igazság? Nem születik mindenki egyenlőnek? Hiszen ugyan annyival érkezünk erre a világra, mint mások. Akkor még nincs gazdag vagy szegény, csak két csecsemő, akik már ekkor sem egyenrangúak?

De talán ennek hatására a fekete közösség bojkottot hirdetett, és nem szálltak buszra. Inkább jártak gyalog, vagy feketék által vezetett taxikon közlekedtek, amik ugyan úgy tíz centbe kerültek, akár csak a buszjáratok. Én magam is így tettem. A bojkott több mint egy évig tartott, s a busztársaságok iszonyú nagy veszteséget szenvedtek a gőgjük miatt. Végül kénytelenek voltak eltörölni a fehérek és színesek elkülönítését a buszokon. Mindez csak egyetlen nemmel kezdődött.