2021. január 19. 14:39 - PMBennett

Egy hordó rum

Tamási Andor úr összedörzsölte a tenyerét. Úgy érezte, jó vételt csinált ezzel a házzal, amelynek  az egykori tulajdonosa egy nyolcvanas éveiben járó özvegyasszony volt. Valamikor egy diplomata feleségeként élt, bár azt mondják, a nő eléggé zárkózott lett, miután hazatért Jamaicából. A férje ott halt meg a Karibi térségben, de illendően az emberek nem kérdezték a nőt arról, miért egyedül érkezett haza. Fél év múlva az idős asszony is elhunyt, és a házat felvásárolta egy gazdag üzletember.
Forrás: Galéria Savaria
Bár a ház nem volt olyan pompás látvány, mint egykoron lehetett, mégis Tamási úr sok lehetőséget látott benne. Több szobás, óriási ház, amelyből akár szálló is lehetne, ha nem éppen a szegedi kertváros kellős közepén állt volna. Mégis, mikor az épületet meglátta, az szerelem volt első látásra.    Mesterembereket fogadott, és hozzá láttak a felújításhoz, hogy a ház visszanyerhesse azt a vonzerejét, amilyen hajdan lehetett.
Egyik nap a munkások a pincében egy jókora poros hordót találtak. Körbejárták, meglökdösték. Nagyon nehéz volt, és valami lötyögött benne. 
– De jó lenne, ha lenne benne valami jóféle nedű – álmodozott az egyik. – Egy kis jóféle bor jól esne most. Az sem baj, ha savanykás, úgyis olyan meleg van. – s alig fejezte be a mondatot, a Mester már meg is jelent egy csappal a kezében.
A pohárba ömlő karamella színű folyadék jó illatot árasztott, bár határozottan nem bor volt. Egy harmadik, vállalkozó kedvű megnyalta a szeszt, s képe máris derűsre húzódott.
– Na, milyen, szakikám? – faggatták a többiek.
– Ilyen finom rumot még életemben nem ittam. Bár van valamiféle érdekes utóíze. Kóstold csak meg! – mondta az, és máris a társa orra alá tolta a két decis vizespoharat, ami kicsit mázgás volt ugyan, de csak ezt találták hirtelen.
Tovább
4 komment
2021. január 10. 18:02 - PMBennett

Erika

Mindent át kell élnünk: életet és halált, szeretetet és veszteséget. Ezért vagyunk itt. Nem a szenvedés ellenére, hanem azon belül vagyunk emberek.
Lucy Kalanithi
Forrás: Femina.hu
Rasmus Svensen a kezébe fogta azt a lapot, amiről még nem tudta, de az egész életét megváltoztatta. Egy törékeny, vörös hajú lány állt a címlapon, pufajkában, csizmában, s egy orosz gépkarabély volt átvetve a vállán. A komoly, átható pillantása valamit elindított a tinédzser fiú szívében. Erikának hívták, csak ennyit tudott róla, és azt, hogy magyar. Hányszor és hányszor átlapozta az újságot. Talán éppen a lány képének hatására elkezdett érdeklődni a Magyarországon zajló forradalom iránt. 1956-ot írtak akkoriban, és az iskolában is téma volt az Európa szívében zajló események, és a képen látható vattakabátos kis amazon. Főként ő. Ismeretlenül is felnéztek rá, csodálták bátorságát, eltökéltségét, hazaszeretetét. 
Rasmus már akkoriban elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy elmegy Magyarországra egyszer, ha törik, ha szakad, és megmutatja neki a Billed Bladet akkori számait, amit gondosan kisimítva eltett, megőrzött egy dobozba. 

Tovább
2 komment
2020. december 08. 21:15 - PMBennett

Csak egy lövés

Hogy alszik az a rohadék! Mennyire gyűlölöm! Hányszor elátkoztam azt a napot, amikor betette a lábát ide. Azelőtt minden rendben ment. Igaz, apu már jó néhány éve meghalt, és anyu egyedül nevelt engem, meg a húgomat. Nem mondom, hogy nem nélkülöztünk, de legalább nyugalomban éltünk. Mióta Henry itt rontja a levegőt, még annyink sincs. Hiába mondja, hogy „amíg az én kenyeremet eszed” meg a többi baromságot… Mit tesz le az asztalra? Semmit! Amit megkeres, azt mind legurítja a torkán, vagy elzongorázza a játékgépen.
Nem is tudja, hogy tudom. Már körülbelül fél éve, vagy talán több is, hogy rájár a húgomra. Beiszik és bemegy hozzá. Először csak simogatta, de már ennyi nem elég neki.
Láttam Kittyn, hogy nagyon zaklatott, fél mindentől és mindenkitől. Rákérdeztem, miért. Először csak ült csendben, de ismer, tudja, hogy addig nem megyek sehová, amíg ki nem böki. Most is megvártam. Nem tudom, mit érez, de bele tudom élni magam, bár ez biztos fele sincs annak a rémületnek, fájdalomnak, amit érezhet. Már akkor meg akartam ölni, de Kitty visszatartott.
Forrás: Pinterest
Hogy tehet ilyet ez a féreg? Megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha elmondja anyának, vagy bárkinek. Én vagyok a férfi a házban, mert aki ilyet tesz, az nem az. Nekem kell őt védelmeznem. Megígértem apunak a halálos ágyán.
Anyu persze nem hitt nekünk. Azt gondolta talán, hogy képzelődött, vagy félreértette a közeledését, de mit lehet ezen félreérteni? Ha elképzelem a húgomat ezzel a féreggel egy ágyban, felfordul a gyomrom. Miért hisz mégis neki, ha már nem egyszer szinte félholtra verte? Vagy jobb azt hazudni, hogy elesett, vagy nekiment a szekrénynek? Már régen el kellett volna mennie a rendőrségre.
Nem, az sem lenne megoldás. Ha bevinnék, és esetleg netalán még le is tartóztatnák, az sem tartana élete végéig. Sajnos. Visszajönne, és az egész kezdődne előröl, vagy csak még rosszabb lenne. Majd én most kezembe veszem a dolgokat. Elintézem. Ezúttal örökre.
Csendben kell maradnom, nem akarom, hogy felébredjen. Még nem. Legalább addig, amíg a revolvert meg nem szerzem. Még mindig itt tartja a fiókban. Ez az… Érzem a hideg fémet az ujjaim között. Már nem baj, ha felébred, sőt, azt akarom, hogy tudja. miért kell megdöglenie!
-Hé, ébredj, te részeg disznó!
Hiába rúgtam bele, húzza a lóbőrt. Hogy bűzlik a piától! Kapsz te mindjárt nagyobbat is, megállj!
- Naaa… Mi van?
Mi volna, te mocsokláda? Eljött a halálod napja.
Válasz helyett rá szegezem a Beretta hideg csövét
- Tedd le azt a szart, még el talál sülni.
- Ne aggódj, ha elsül, az nem véletlen lesz. Azt akarom, hogy tudd, miért kapod!

Tovább
Szólj hozzá!
2020. augusztus 25. 11:18 - PMBennett

Bezárva

Téma: kulcs

 

A család már lassan elkészült. Mindenki felvette az ünneplő ruháját, megfésülködött, fogat mosott, ami valljuk be, egy öt tagú családnál beletelik némi időbe. Főleg, ha egy kisebb fürdőszobába kerülgeti egymást anyuka a kis hároméves Gáborkával, az apuka, és a két nagyobbacska fiú: a tíz éves Petike és a tizenkét éves Janika.
- Jaj, induljunk már! Nagymama, már biztos vár! - nyöszörgött Janika, s már meg is ragadta a nylon szatyor fülét, amibe a nagyi ajándéka lapult. Ő volt az első, aki elkészült. A cipő is a lábán volt már, s már a kabátjába is belebújt.
- Anyu! Nekem még pisilni kell! - mondta Gáborka, s már szaladt is a vécébe, meg sem várva anyát, majd berántotta maga mögött az ajtót és elfordította a kulcsot.
Petike közben felhúzta a cipőjét, és már éppen a kabátjába bújt volna bele, amikor Gabika csattogtatni kezdte a vécé ajtó kilincsét, ám az nem engedett.
- Anyu! Gabika bezárta magát!
Nemsokára az egész család az ajtó elé sereglett, hogy segítsen a legkisebbnek kijutni. Apu benézett a kulcslyukon.
- Gabika, miért vetted ki a kulcsot? Dugd vissza szépen!
Kotorászás, hüppögés, sírás hallatszott belülről, s a kisfiú egyre kétségbeesettebben kopácsolt a kilinccsel. A két nagyobb összenézett, s egyik a lakás egyik végébe, a másik a másik felé indult, hogy összeszedjék az ajtókból a kulcsokat, hátha akad közöttük egy, amely majd nyitja a mellékhelységet. Anyu és apu az ajtó előtt állt, és próbálták megnyugtatni a bent rekedt gyereket.
- Nyugodj meg kicsim! Ha anyának be kell másznia a vécé ablakon, akkor bemászik, akkor sem maradsz bent! Kihozunk mindenképpen.
A kicsi még hüppögött, de már nem sírt. 
- Gáborka figyelj rám! - próbálta a legmegnyugtatóbb hangját elővenni apuci. - Told bele a kulcsot a zárba egészen koppanásig, aztán fordítsd el a konyha felé!
Matatás, kaparászás hallatszott az ajtó túloldaláról, majd egy fémes kattanás. Apu megnyitotta az ajtót, s ott állt a megszeppent csöppség kivörösödött szemmel, orrváladékkal és könnyel egybemosott arccal. Mint egy kis torpedó belefúródott apuci kötött pulóverébe és újra sírni kezdett.
- Jól van, jól van. Most már kint vagy – simogatta meg apu a kis buksiját. - De hogy ez többet elő ne forduljon, ezt a kulcsot most innen kivesszük. - mondta, és máris Petike kezébe nyomta. - Tedd csak oda a többihez!

 

S a történtek után egy jó darabig az ajtókból hiányoztak a kulcsok.
Szólj hozzá!
2020. augusztus 21. 17:18 - PMBennett

Kátya és a kis lovag

Van-e olyan ember a világon, akinek, ha azt mondják, ne csináld meg ezt vagy azt, akkor távol tartja magát attól? Nem hiszem. Inkább még csak azért is megteszi. Hogy mire gondolok? Mindjárt elmesélem.
Kunmadaras, repülőtér a szovjet időkből (Ok.ru)
Kunmadarasnak hívják a helyet, ahol lakom. Azt mondják, itt van Közép-Európa, vagy talán egész Európa legnagyobb transzport repülőtere. Vagy is volt, mert már teljesen megrágta az idő vasfoga. Történetünk idején még általános iskolába jártam, tombolt a szocializmus és a „szeresd a szovjet testvéreket” érzés.
Nem volt túl nagy baráti társaságom, de akiket barátaimnak mondhattam, azokra mindig számíthattam. Facsiga, Dávide, Kis Panda, Laci és én… Igaz Dávide kicsit le-leszakadt tőlünk, de a négyes legalább összetartott. Tulajdonképpen arra nem emlékszem, a többiek mégis hol jártak aznap, amikor Laci hihetetlen ötlettel állt elő. Tulajdonképpen annyira meg sem lepődtem, mert általában mindig fura ötletei voltak. Egyszer meg akarta keresni az alagutat, amit Rózsa Sándor használt, amikor a pandúrok elől menekült, és aminek állítólag egy csárda alatt volt a lejárat. Ez azokhoz képest nem is volt annyira különös.
– Te, figyelj! Nem lógunk be a reptérre?
A repülőtérről azt kell tudni, hogy akkoriban az oroszok fennhatósága alá tartozott, és tele volt orosz katonákkal, akik kettesével - hármasával járőröztek. Leginkább csak a kifutó környékén, de fel-feltűntek a reptér bármely pontján. Még ott is, ahol a szovjet családok éltek, a lakótelepen. Nekünk nem igazán lett volna szabad ott lennünk.
– Nyugi, én már voltam benn – mondta, látva azt az elég értetlen kifejezést, ami az arcomra ülhetett. Igazából kissé veszélyes vállalkozásnak látszott, de hajtott a kalandvágy, így rábólintottam. Kíváncsi voltam, mert még sosem voltam ott.

Tovább
Szólj hozzá!
2020. augusztus 18. 08:33 - PMBennett

Csíkos Zebra

Amikor kicsi voltam, és általános iskolába jártam, a szomszédos osztályba járt egy kisfiú. Nálam alacsonyabb, köpcös, kopasz kiskölyök volt, aki mindig valamiféle csíkos pulóvert hordott. Mi, mint jó szándékú gyerekek, ezért gúnynevet ragasztottunk rá.
Ha kijött az udvarra mi már teli torokból skandálni kezdtük, hogy: 
– Csíkos Zebra, Csíkos Zebra!
Eleinte csak tűrte és tűrte, nem szólt semmit, de egy idő után megunta és visszakiabált:
– Én nem vagyok az! – talán azt remélte, hogy ez az enyhe tiltakozási kísérlete majd megtöri a gúnyolódás keltette kedvünket, de az erőtlen próbálkozása nem igazán számított. Annál jobban mondtuk a magunkét. Csak azért is. Kis kopasz feje egyre vörösebb lett, mint egy kis pulykának, szinte dagadt, de mi tovább élveztük a szekálását. Már még kis rigmust is fabrikáltunk, és fennhangon ismételgettük:
– Csíkos Zebra, gyere ki a hídra! Csíkos Zebra, gyere ki a hídra!
Mérgében megragadott egy cserépdarabot, és elhajította. Nem tudom, ennyire jól tudott-e dobni, vagy vagy csak szerencséje volt, de ahogy az susogva átszelte a levegőt, nagyot koppant a homlokom közepén. Most már ordítottam én is a sajgó fájdalomtól, amit ő okozott nekem, és sírt ő is attól a lelki fájdalomtól, amit én és a többiek okoztunk neki. 
Az eset óta eltelt néhány hét, és már nem lehetett hallani a szokásos skandálást az udvaron. Az udvaron szomorúan azt suttogták, hogy meghalt, mert valami leukémia nevű betegség elvitte. 
Megrázott a hír, mert nagyon csúnyán viselkedtem vele, és soha többé nem mondhattam azt neki, hogy sajnálom. Nem lehettem többé sem az ellensége, sem a barátja. Egyszerűen csak nem volt tovább. Bezárta egy hideg, sötét komor sír, ahová már nem hallatszódott be a kántálás:
- Csíkos Zebra gyere ki a hídra! Csíkos Zebra...
Szólj hozzá!
2020. augusztus 15. 13:12 - PMBennett

Nem!

A Montgomery-i buszok első négy sorát fehéreknek tartották fent, így mi, feketék, vagy ahogy  mások hívtak bennünket, niggerek, leülhettünk középre, vagy a busz hátuljába. Ám ha a fehéreknek nem volt hely, nekünk, a középen ülő színeseknek fel kellett állnunk, és át kellett adni a helyünket. Így működött ez akkoriban, az ötvenes évek közepén. 
Rosa Parks. Forrás: wikipedia
A Montgomery Fair áruházban dolgoztam, varrónőként, és naponta kétszer tettem meg ezt az utat: reggel oda, majd este haza. Mégis megesett már, hogy hazáig kellett gyalogolnom, mert amikor a busz már megérkezett, fehérek ültek az első sorokban. A törvény értelmében ilyenkor le kellett szállnunk, és hátul visszaszállni. De aznap a buszsofőr meg sem várta ezt, csak gázt adott, és elhajtott a pénzemmel együtt, amit a buszjegyre szántam. 
Ennek már tizenkét éve. Azóta sokat kellett tűrnöm, hagynom, hogy úgy bánjanak velem, mint a kutyával, azért, amiről én egyáltalán nem is tehettem: feketének születtem. De úgy gondolom, mindenkinél eljön az a pillanat, amikor azt mondja, most már elég! Akkor nem is gondoltam volna arra, hogy ezzel a tettemmel egy egész lavinát fogok elindítani. Ez 1955 decemberében történt.
Hazafelé zötykölődtünk, s a harmadik megállóban, az Empire színháznál elég sokan szálltak fel. Fehér urak jól szabott zakóban, élre vasalt nadrágban és flancos, lakkozott cipőben. James Blake, a busz vezetője hátranézett táskás halszemével, ahogy minden megállóban rendszerint megtette, ha fehérek érkeztek, majd felállt, és a határvonalat jelentő fonott kötelet – amelyen egy „színesek” feliratú tábla hintázott –, hátrább helyezte, épp a hátam mögé. Tudtam, ez mit jelent, de nem mozdultam. 
– Ne csinálja itt nekem a felhajtást! Álljon fel szépen és menjen hátra! – mondta, és bügykös ujjával a busz hátulja felé mutatott, de én csak a fejem ráztam. Ekkor Blake közelebb hajolt, s éreztem a dohánybűzös leheletét az arcomon. – Akkor hívom a rendőrséget, és letartóztattatom.
– Ám tegye! – vetettem oda, és ő meg is tette.
A tárgyalásom cirka 30 percig tartott, és összesen 14 dollár büntetést kellett fizetnem, ami akkoriban igencsak sok pénz volt. Hát hol van az igazság? Nem születik mindenki egyenlőnek? Hiszen ugyan annyival érkezünk erre a világra, mint mások. Akkor még nincs gazdag vagy szegény, csak két csecsemő, akik már ekkor sem egyenrangúak?
De talán ennek hatására a fekete közösség bojkottot hirdetett, és nem szálltak buszra. Inkább jártak gyalog, vagy feketék által vezetett taxikon közlekedtek, amik ugyan úgy tíz centbe kerültek, akár csak a buszjáratok. Én magam is így tettem. A bojkott több mint egy évig tartott, s a busztársaságok iszonyú nagy veszteséget szenvedtek a gőgjük miatt. Végül kénytelenek voltak eltörölni a fehérek és színesek elkülönítését a buszokon. Mindez csak egyetlen nemmel kezdődött.
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása