2021. január 19. 14:39 - PMBennett

Egy hordó rum

Tamási Andor úr összedörzsölte a tenyerét. Úgy érezte, jó vételt csinált ezzel a házzal, amelynek  az egykori tulajdonosa egy nyolcvanas éveiben járó özvegyasszony volt. Valamikor egy diplomata feleségeként élt, bár azt mondják, a nő eléggé zárkózott lett, miután hazatért Jamaicából. A férje ott halt meg a Karibi térségben, de illendően az emberek nem kérdezték a nőt arról, miért egyedül érkezett haza. Fél év múlva az idős asszony is elhunyt, és a házat felvásárolta egy gazdag üzletember.
Forrás: Galéria Savaria
Bár a ház nem volt olyan pompás látvány, mint egykoron lehetett, mégis Tamási úr sok lehetőséget látott benne. Több szobás, óriási ház, amelyből akár szálló is lehetne, ha nem éppen a szegedi kertváros kellős közepén állt volna. Mégis, mikor az épületet meglátta, az szerelem volt első látásra.    Mesterembereket fogadott, és hozzá láttak a felújításhoz, hogy a ház visszanyerhesse azt a vonzerejét, amilyen hajdan lehetett.
Egyik nap a munkások a pincében egy jókora poros hordót találtak. Körbejárták, meglökdösték. Nagyon nehéz volt, és valami lötyögött benne. 
– De jó lenne, ha lenne benne valami jóféle nedű – álmodozott az egyik. – Egy kis jóféle bor jól esne most. Az sem baj, ha savanykás, úgyis olyan meleg van. – s alig fejezte be a mondatot, a Mester már meg is jelent egy csappal a kezében.
A pohárba ömlő karamella színű folyadék jó illatot árasztott, bár határozottan nem bor volt. Egy harmadik, vállalkozó kedvű megnyalta a szeszt, s képe máris derűsre húzódott.
– Na, milyen, szakikám? – faggatták a többiek.
– Ilyen finom rumot még életemben nem ittam. Bár van valamiféle érdekes utóíze. Kóstold csak meg! – mondta az, és máris a társa orra alá tolta a két decis vizespoharat, ami kicsit mázgás volt ugyan, de csak ezt találták hirtelen.
Tovább
4 komment
2021. január 05. 19:55 - PMBennett

Milyen volt gyermeknek lenni

Még emlékszem, milyen volt gyereknek lenni. Amikor mamáméknál laktunk, mert éppen építkeztünk. Mennyit bóklásztunk a szőlők között, és titokban megdézsmáltuk a legfinomabbakat, a Szlankamenkát, a Szőlőskertek Királynőjét, a Csaba gyöngyét és azt a nagy, kék szemű szőlőt, amelynek a nevére már nem emlékszem. A kert hátuljába volt egy borízű almafa, és a már érett almák lehulltak és rendkívül finomak voltak.
Forrás: Pinterest.com (Ellen Fischer feltöltése)
Átellenben lakott Pali bácsi. Mivel nekem is ez a keresztnevem, egyhamar megkedvelt. Bár nagyapáék inkább csak „az Öreg Tojásnak” hívták, talán mert a feje hasonlított hozzá, vagy csak szeretett ott ücsörögni náluk a padon. Ilyenkor, amikor átjött mindig hozott valami gyümölcsöt. Őszibarackot, amik akkorák voltak, mint a két öklöm egyberakva, vagy epret. Emlékszem, a szája széle is lila volt, ami arról, árulkodott, ő is abból lakmározott előtte. Bár idős volt már, közel sem volt olyan ráncos, mint azt a kora alapján gondolt a volna az ember, bár bőre májfoltos volt, és szederkés. 
Volt, hogy mi is átmentünk, és annak ellenére is merészkedtünk a pincébe, hogy mamám azzal riogatott, hogy elvisz a kamóri. Igazi patkoló kovács volt, és egy alkalommal láthattam is, hogyan is történik a patkolás. Persze én is rögtön megkérdeztem, amit ilyenkor minden gyerek biztosan megkérdezett: „És ez nem fáj a lónak?” De nem fájt neki. 
Egyik alkalommal kimentünk a Nagymezőre, hogy megnézzük a gulyát, és a ménest. Gergely bácsi hintójával mentünk, azzal, ami versenyt is nyert, és én olyan büszke voltam, hogy ott ülhettem a bakkon, és néztem, ahogy Gergely bácsi ügyesen forgatta az ostort, mindig csak egy picit meg-meg csipkedve a lovak oldalát úgy has tájékon, s ettől gyorsabb tempóra váltottak. 
Aztán kincseket kerestünk, és a góré oldalában titkos alagutat találtunk annak belseje felé. Nem számított, hogy kissé előbb volt a ketrec, amelyben mamám Morzsi kutyája lakott, és ahogy lelógó pókhálókon kívül, amik belénk akadtak, még pár potyautas is átugrált ránk Morzsiról. Kicsit vakaróztunk ugyan, de mint a kutyus is, mi is hamar szétugrattuk a vérünkre szomjazókat. Aztán a góré belsejébe előmászva az ajtó feletti keresztrúdon hintáztunk, s azt elengedve kirepültünk. 
A nagy almafa volt a másik bázisunk. Jean Maris Kapitány című filmje után eljátszottunk egy-egy jelenetet. Az ágakba csimpaszkodva, mint két kis majom libbentünk ágról ágra, és ki tudja miért, sohasem estünk le. Egymással vívtunk mamám dália karóit használva, és amikor eltört gyorsan eldugtuk, nehogy észrevegye. 
Kis műanyag kádban fürödtünk, amiből a lábunk ugyan kilógott, de nem bántuk. Viszont hétvégén mamáék befűtöttek a fatüzelésű bojlerbe, és az volt ám a királyi pancsikolás!
Forrás: 
A szomszéd kislánnyal mindenféle zöldségekből salátafélét csináltunk. Egy nagy kaszás dinnye héja volt az edényünk, amiben mindent összekavartunk, és bár érződött rajta a dinnye íze is, ahogy a mázsán ülve elfogyasztottuk, ez minket csöppet sem zavart. S amikor tápot szórtunk a malacok elé, nem tudva, hogy az milyen táp volt, mosolyogva mondta, hogy lehet csirke táp volt, és szárnyuk nő majd a malacoknak. Fekete szeme ragyogott, s ekkor talán már szerelmes voltam belé.
Minden más volt akkor. Nem volt mobil telefon sem, még hülye sem, nem hogy okos, de nem kellett bennünket félteni sem. A nyomós kútba csimpaszkodva ittunk, ha szomjasak voltunk, elbírta a tenyerünk a zsíros kenyeret, ami hol hagymával, hogy megborsozva-paprikázva hol meg csak üresen egy almával ettünk. Biciklikkel száguldoztunk az utcában, ahol az aszfaltnak még a hírét sem hallottuk, de boldogok voltunk. S ha lement a nap, anyu kijött és beparancsolt bennünket, s másnap kezdődhetett minden előröl.
1 komment
2020. december 14. 08:55 - PMBennett

Temetői történet

Emlékszem, valamikor gyermekkoromban történt velem egy furcsa eset velem, talán nyolc-tíz éves lehettem. Nagyanyóval a temetőbe mentünk egyik nap nagyapa sírjához, aki néhány évvel azelőtt távozott el az árnyékvilágból. Mindig is víg kedélyű ember volt, akár csak az édesapám.  
– A temető nem játszótér! – korholt mindig mamám. – Majd beleesel az egyik sírba, aztán megnézheted magad!
Igazából hittem is, meg nem is. Akkor még nem hittem a szellemekben, és a holtakat sem féltem, bár lehet, hiba volt. Egyszerűen csak szerettem a csendet, azt a nyugalmat, ami a hely atmoszférájából áradt. 
Forrás: Life.hu
Aznap is a sírok között mászkáltam. Ilyenkor hallgattam a madarak énekét, de most különös módon egy sem felelt. Tényleg halotti volt a csend. Még a hűvös szél fuvallata is másmilyen volt. Mintha jeges kéz markolászná a szívemet. A nap is eltakarta arcát egy jókora sötét felhővel, csak néhány sugara fénylett mattul a haragos kék égen. 
Egy különös sír keltette fel a figyelmemet, amely csendesen megbújt a fák tövében. A régi beton teljesen megfakult már, látszott rajta, hogy megrágta az idő. A fejfa részén különös kővirágok ingái tekeregtek, mintha egy játékos gyermek ujja nyoma lenne. A nevet, onnan, ahol álltam, nem lehetett elolvasni, hiszen a felirat igencsak megkopott, és a borostyán is vastagon benőtte. Szinte szólítgatott, és mint kíváncsi gyermek, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy közelebbről szemügyre ne vegyem.
Biztosan nem él már egyetlen hozzátartozó sem, mert nem láttam rajta sem vágott, sem élő, de még elszáradt virágot sem, csak gyomot. Ahogy egyre közeledtem, a merszem egyre inkább fogyatkozott, ezért, hogy bátorítsam magam egy furcsa gyermekdalt kezdtem énekelni:

 

„Tikotá és Tikoté jó testvérek voltak,
Tikotá és Tikoté nem szólnak, mert holtak.
Tikotá és Tikoté szerette egymást nagyon,
Tikotá és Tikoté mégis egymást veri agyon…”

 

Abba az irányba pillantottam, ahol nagyanyót sejtettem, és arra gondoltam, mi van, ha tényleg leesem az egyik lyukba a holtak közzé. Lehet, meg sem találnának. Nem igazán vágytam sem halott emberek, sem csontvázak közé, így elhessegettem magamtól a gondolatot, és a célra koncentrálni, elérni a különös sírt.

Tovább
Szólj hozzá!
2020. december 03. 19:25 - PMBennett

A ketrec

Téma: írj, egy házról, amiben nagyapád lakott és te megörököltél. A pincébe érve különös, természetfölötti lényeket találsz. Az egyik ketrecben egy gyenge ember könyörög, hogy engedd ki.
A ház, ahol nagyapám élt távol esett mindentől. Ahogy rágördültem a felhajtóra, kinéztem a rég nem látott épületre, ami még most is ugyan olyan nagynak tűnt, mint amilyennek gyermekkoromból emlékeztem rá. Ennyi maradt nagyapámtól. A ház, ahol fiatal korom töltöttem.
Az ajtó nyikorogva feltárult, s némiképpen felkavarodott a por a hátam mögött besettenkedő széltől, s én prüszkölni kezdtem.
– A rohadt porallergia! – dohogtam. – Ráférne egy nagy takarítás. Szerintem a gyerekeknek és Annának is tetszeni fog – mondtam hangosan, nem zavart az sem, hogy igazából csak én vagyok ott.
Ahogy a feleségemre és gyermekeimre gondoltam, önkéntelenül is mosolyra húztam a számat. Elképzeltem, ahogy rohangálnak fel-alá, s én és Anna a teraszon ücsörögve boldogan nézzük őket. 
Lehúztam a takarót egy-két bútorról, s gyönyörű lakkozott szekrény, puha, szivacsos szófa bukkant elő alóluk, szinte újszerű állapotban. 
Hirtelen megálltam egy nagy tölgyfaajtó előtt. A pince. Még mindig hallom nagyapám szavát, hogy semmi körülmények között ne menjek le oda, de egyébként is mindig zárva tartotta. Némi időbe telt, úgy félórányi kutatásba, mire a kezembe tarthattam a fekete, régies kinézetű kulcsot.
– Hát jó, nagyapa, lássuk, mit rejtegettél előlem? – mondtam, majd kinyitottam az ajtót. Az ajtó mögött vak sötét volt, és olyan büdös, hogy felfordult a gyomrom. – Uhh, basszus, itt biztos megdöglött valami. De amilyen erős ez a bűz, ez biztos egy elefánt.
Kitapogattam a kapcsolót, az izzó előbb pislantott egyet, majd világosság támadt. A sálammal bekötöttem az orrom és a szám majd lemerészkedtem a nyikorgó lépcsőn. Poros polcok, asztalok, szekrények. Semmi különös, nem is értem, miért nem volt szabad ide lejönnöm. 
– Jé, ez még a nagyi lekvárja! - kiáltottam. Boldogan gondoltam mamámra, aki még korábban, úgy öt éve hagyott itt bennünket.
Ahogy megemeltem az üveget, egy kattanásra lettem figyelmes, amit csuruszkoló hang követett, egyenesen a hátam mögül. Megperdültem, kezemben az üveggel, s ahol az előbb még egy fal állt, most egy titkos ajtó bukkant fel. 

Tovább
Szólj hozzá!
2020. november 30. 22:31 - PMBennett

Lázadás

 Azt hiszed, jó az, amit teszel,

S nem gondolod, hogy másnak árthatsz,

Fel-fel, Kapitány, ragadd meg a napot,

Itt a helye a lázadásnak!


Lázadok én zord önkény ellen,

A mocsokból, sárból is kilábalok,

Lázadok, mert ez a dolgom,

Már elég – kell csak kiáltanod.


Tengeren járok, és tüzet szítok,

Rontó átkod nem fog rajtam soha,

Mert akit itt látsz, az én vagyok,

Költő, ki nem adja fel soha.

Szólj hozzá!
2020. november 20. 15:04 - PMBennett

Zabigyerek

A rosszindulatú pletykák egyre inkább kezdtek elharapózni, amelynek elszenvedője osztálytársam, Karcsika volt. Fattyúnak meg zabigyereknek kezdték csúfolni, s ettől teljesen magába roskadt, és elszigetelte magát mindenkitől. Ráadásul otthon is hasonló volt a helyzet, a szülei bejelentették, hogy elválnak. Már ha a pletykáknak hinni lehet, Karcsika anyukája félrelépett még Karcsika születése előtt. Csak egy véletlennek köszönhető, egy hülye kis balesetnek, hogy az egészre fény derült tizenhárom év után. Nem egyezett a vércsoport vagy mi. Arcra leginkább az anyukájára hasonlított, s így biztos nem volt annyira feltűnő, hogy Józsi bácsira meg egyáltalán nem. Aztán az apja gyanakodni kezdett kért egy DNS tesztet, és hát minden kibukott. Gizi néni már nem tagadhatta le. Így hallottam legalábbis a barátnőimtől. Jó fejek, de mindig más dolgába ártják magukat, és ez a sok rosszindulat, ami Marcsiban és Zsófiban van, nekem egyáltalán nem tetszik. 
Karcsika szünetben el-el tünedezett mostanában és én aggódtam érte. Valahogy át tudtam érezni a helyzetét, a sehová sem tartozás érzését, bár egyébként is elég visszahúzódó volt, talán csak én ismertem igazán. Elkezdtem hát a folyosókat járni, hátha megtalálom, de alsóban is nagyon jó volt bújócskában, mindig ő volt az, aki az utolsók között kerültek elő. Biztosan valami jó helyet találhatott, ha még én sem leltem meg. Aztán azon gondoltam, hová bújnék, ha azt akarnám, hogy senki se zavarjon? Talán a vécébe? Menjek be? A fiúkhoz? Na de mit mondjak, ha vannak bent? Mit keres egy lány a fiúk mellékhelységében? Egy ideig néztem az ajtót, de nem jött ki és nem is ment be senki, így hát összeszedtem minden bátorságom, és beléptem. Sokkal rendetlenebb volt, büdösebb, és a piszoár alatt gyanús sárga tócsa gyűlt össze. Lélegzetemet visszatartva gyorsan végig szaladtam a bokszokon, de mindegyik üres volt. 
„Ha nem itt van, akkor hol?” - gondoltam. - „Csak nem esett tán baja?” 

Tovább
Szólj hozzá!
2020. november 16. 19:48 - PMBennett

A király és a vírus

Felső-Orbánciában gombamód szaporodtak a kisvasutak és a stadionok. Igaz, hogy az orbánciak nem igazán tudtak focizni, és a kisvasutak is üresen tekeregtek, kerülgetve a régi és újonnan épülő sportlétesítményeket, de a király óhaja ez volt, hogy legyenek ilyenek is, amelynek csodájára járnak majd világszerte. Hát nem jártak.
Történt egy nap, hogy a világ egyik szögletéből egy mérges vírus indult útjára. Battyogott-battyogott szegény, a lába is majdcsak térdig elkopott, mire Orbánciába ért. A messze földön hírét költötték a regősök a COVID nevű vírusnak. Mire az végre megérkezett, már mindenki félt, rettegett tőle. Nem ülhetett be egy jó foci meccsre, - mert jó foci az országban egyébként sem volt –, de a szurkoló társai is három szék távolságot tartottak tőle, és mindenki mástól. Nem ülhetett fel a kisvasútra vagy a buszra anélkül, hogy rá ne akartak volna aggatni valamilyen maszkot, pedig hát nincs is farsang: Ennek miértje valahogy sehogyan sem akart a koronás fejébe bújni. Ha ezt tudja, csillámpóninak, vagy hercegnőnek öltözik.
Más rémségeket is látott még az országban kóricálva, ahol a király és a tanácsadói egy öreg tudóst kiáltottak ki bűnbaknak, s szegény párára dühösen fröcsögték rá szidalmaikat, mérgüket. Pedig a vénségnek fogai sem nagyon voltak már, nem hogy olyan vétkei, amiket azok rásütöttek. Miközben tele szájjal ordítottak rá ezt is azt is, úgy járt a kezük mint a motolla, és az emberektől beszedett terhekkel szépen megterhelték a zsebeiket.
COVID uraság forgatta is a nagy szemeit, mind a százat – mert simán körbepislogta magát – amikor meglátta, hogy a kórházban katonák gyógyítanak fegyverrel a kezükben. Tologatta a koronáját csöppnyi fején előbb ide, majd oda, de sehogyan sem akart világosság gyúlni benne, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Pedig már bejárta a világot keresztül-kasul, de ő még ilyet nem pipált.
Jártában-keltében rosszalkodott, csinált sok beteget, hiszen nem volt sohasem egy szent, és mire való egy vírus, ha nem erre. Volt, akinek csak az orrát piszkálta, hogy ne érezzen szagokat, de volt, hogy bizony mellé fogott, és olyat is megbetegített, akiknek más krónikus megbetegedése is volt.
A nagy jótéteményben megéhezett, és úgy gondolta most már bekap egy kis Fornettit, de a boltba nem engedték be, mert nem volt hatvanöt éven felüli. Erre aztán nagyon megharagudott, és felment Budára, ahol a király lakott, és három nap és három éjjel ugrált a király mellkasán. Amikor a koronás fő fájdalmai már-már elviselhetetlenek lettek a mellén táncoló vírusunk negyvenötös lábától, végre bevallotta, hogy csak a szomszéd uralkodó intézkedéseit másolta. 
COVID-ot untatta egy olyan vezető, akinek saját gondolata sincsen és elhagyta az országot arról, amerről jött. Úgy becsapta az ország kapuját a háta mögött, hogy szerte Orbánciában hármas szintű földrengést mértek.
2 komment
süti beállítások módosítása