Az ajtó nyikorogva feltárult, s némiképpen felkavarodott a por a hátam mögött besettenkedő széltől, s én prüszkölni kezdtem.

– A rohadt porallergia! – dohogtam. – Ráférne egy nagy takarítás. Szerintem a gyerekeknek és Annának is tetszeni fog – mondtam hangosan, nem zavart az sem, hogy igazából csak én vagyok ott.

Ahogy a feleségemre és gyermekeimre gondoltam, önkéntelenül is mosolyra húztam a számat. Elképzeltem, ahogy rohangálnak fel-alá, s én és Anna a teraszon ücsörögve boldogan nézzük őket. 

Lehúztam a takarót egy-két bútorról, s gyönyörű lakkozott szekrény, puha, szivacsos szófa bukkant elő alóluk, szinte újszerű állapotban. 

Hirtelen megálltam egy nagy tölgyfaajtó előtt. A pince. Még mindig hallom nagyapám szavát, hogy semmi körülmények között ne menjek le oda, de egyébként is mindig zárva tartotta. Némi időbe telt, úgy félórányi kutatásba, mire a kezembe tarthattam a fekete, régies kinézetű kulcsot.

– Hát jó, nagyapa, lássuk, mit rejtegettél előlem? – mondtam, majd kinyitottam az ajtót. Az ajtó mögött vak sötét volt, és olyan büdös, hogy felfordult a gyomrom. – Uhh, basszus, itt biztos megdöglött valami. De amilyen erős ez a bűz, ez biztos egy elefánt.

Kitapogattam a kapcsolót, az izzó előbb pislantott egyet, majd világosság támadt. A sálammal bekötöttem az orrom és a szám majd lemerészkedtem a nyikorgó lépcsőn. Poros polcok, asztalok, szekrények. Semmi különös, nem is értem, miért nem volt szabad ide lejönnöm. 

– Jé, ez még a nagyi lekvárja! - kiáltottam. Boldogan gondoltam mamámra, aki még korábban, úgy öt éve hagyott itt bennünket.

Ahogy megemeltem az üveget, egy kattanásra lettem figyelmes, amit csuruszkoló hang követett, egyenesen a hátam mögül. Megperdültem, kezemben az üveggel, s ahol az előbb még egy fal állt, most egy titkos ajtó bukkant fel. 

– Hát ezt rejtegetted itt, nagyapa!

Az asztalon kézzel írt kutatási anyagok, könyvek, rajzok az itt lévő szörnyetegek képével.. Már épp belelapoztam volna az egyiket, amikor az utolsó ketrecben egy embert láttam meg, aki nyöszörgött, motyorgott, szinte alig élt. A ketrechez érve megszólítottam, és ő vizet kért. Ki tudja, mióta lehetett már így. Nagyapám két hete, hogy meghalt, s bizonyára az a vízkészlet, ami eddig a rendelkezésére állt, mostanra elfogyhatott. Benyújtottam egy üveget a rácson keresztül, de férfi soványnak, gyengének látszott, mint aki épp a halál küszöbén lavírozik. 

Gondoltam egyet, kinyitottam a rácsot, és melléguggoltam. Felemeltem a fejét, és megitattam de amint lement az utolsó csepp víz is, hirtelen talpra szökkent, mintha már nem is az a gyenge emberke lenne, aki az előbb épp hogy csak meg nem halt. Akkor a mellkasom közepére vágott, s ettől én a rács falának vágódtam.

Gonosz vigyor jelent meg a képén, és ahogy kinyitotta a száját, világossá vált számomra, hogy  emberszerű kinézete ellenére, ez bizony egy cseppet sem emberi lény. A pofája konkrétan a füléig szaladt, amiben kicsi éles és hegyes fogak sorakoztak. Bőre nedves lett, mint aki izzad.

Összeszedtem magam, és villámgyorsan kiperdültem a ketrecből és már húztam volna befelé az ajtót magam mögött, csakhogy addigra a lény is odaért. Taszított egyet a ketrecajtón, s éreztem, hogy a vállam rándult egyet, majd kiszakad a helyéből, s a fogásom fellazult, ujjaim lecsúsztak a rácsról majd újra a levegőbe emelkedtem. A lendülettől átrepültem a szobán, majd az asztalon landoltam, ami a recsegve-ropogva összetörött alattam.

A lény torkából valamiféle győzelmi ordításféle tört fel, miközben én megpróbáltam felkönyökölni, és a valaha asztalnak nevezett valamiból egy deszkafélét letörni, amivel megvédhetem magamat. Az óriási pofájából vastag sűrű ragacsos nyál folyt a padlóra majd komótosan elindult felém, kidülledt békaszemeit mindvégig rajtam tartotta. 

Amint elég közel ért, megsuhogtattam a fadarabot: egyet jobbtól, egyet balról, de mintha meg sem kottyant volna neki. Inkább csak mintha felingereltem volna. Csapott egyet a karjával, és a deszka kettétört. Ahogy a kézfejére néztem megláttam, hogy körmei most leginkább karmokra emlékeztetnek, s a bőre is inkább már nyálkás mint izzadt és szinte pereg lefelé róla, mintha most kezdene átváltozni, valami mássá. Már egy cseppet sem hasonlított semmiféle általam ismert lényre. Pláne emberre nem. 

Ismét a földre kerültem, s lenyomta a fejem, s már semmit sem láttam. Óriási tenyere eltakarta a szemem. Talán életben maradási ösztönként a deszka hegyes, törött végével felszúrtam, s reméltem, hogy eltalálom. A fa hegyes vége lágy részt ért, éreztem, ahogy ahogy a szövetek közzé siklik, majd nem megy tovább, megállapodik az izmok és csontok között.

A lény felordított, és hátratántorodott, s ahogy a mancsa, lekerült az arcomról, megláttam a gyomrából kiálló deszkadarabot, s az amellett kiömlő sötét lilás-vöröses habos levet, a lény vérét. 

Rémisztő volt, ahogy ott vergődött és teli torokból üvöltött. A fenekemen csúszva pár métert hátráltam, miközben le sem vettem a szemem a kínjában törő-zúzó teremtményről. Egy festékspray doboz került a kezembe, s a szemem rögtön megállapodott egy piktogramon. Megráztam a dobozt, még teljesen tele volt. Talpra álltam, és a zsebembe nyúltam. Lelöktem a spray kupakját, elé helyeztem az égő öngyújtómat, majd a lény felé irányítottam és meggyújtottam. Mint egy óriási lángszóró csaptak fel a lángok, s lassan lángoktól megpörkölt hús, bőr és szőr szaga töltötte be a helységet. 

Amint a szörny kiszenvedett, rágyújtottam egy cigarettára. Már napok óta nem gyújtottam rá, de a nagy ijedség miatt, most szükségem volt rá, hogy le tudjak csillapodni. Aztán megtaláltam a bejegyzést nagyapám könyvében a rugaruról, ami emberi hússal táplálkozik, és vagy a feje levágásával, vagy a lény elégetésével lehet végezni vele. De honnan tud nagyapám ilyesmit?