A szerencse mellénk szegődött. Gond és támadás nélkül megúsztuk az egész utat. Pedig ha tudták volna az útonállók, milyen értékes fegyvereket szállítunk a szomszédos országba, Manesiába, biztos nem ússzuk meg ép bőrrel. Csak kis batárral indultunk neki a hosszú útnak, s így nem szúrtunk szemet senkinek, és álruhánk is elrejtett bennünket, s az én hegyes elf füleimet is. 

Itt már biztonságban voltunk. Hála a milíciáknak, nem igazán maradtak banditák ezen a vidéken. Legalábbis itt Kagyar és Oroshágó között biztosan nem. Elkapdosták, bebörtönözték őket, és aki ellen állt, arra a biztos halál várt. 

Mondjuk a baj így is megtalált minket. Liyára néztem, aki úgy tűnt, mélyen alszik, mit sem törődve az út egyenetlenségeivel. A sérüléseibe kis híján belehalt, ha nem vagyok ott, és nem kezdem el gyógyítani a sebeit. Ha Reynald, a papunk ránk nem lel, akkor valószínűleg az én mágiám még kevés lett volna ahhoz, hogy ennyire komoly sebeket ellássak. De ennek már három vagy négy napja, és Reynald minden nap szorgosan gyógyította, s különféle gyógyitalokat adott neki. Amikor nem figyelt persze én is bevetettem azt a kevéske mágiát, amim volt, ami kezdetben csak kicsivel volt több, mint a semmi. Csak hogy minél hamarabb újra talpra állhasson. Ezzel együtt a varázserőm is érezhetően nőni kezdett. Szinte használatról használatra éreztem a fokozódó energiákat. Talán a tettem önzetlensége miatt, vagy a folyamatos használat miatt, ki tudja.

Egyszer megébredt, rám nézett gyönyörű szemeivel elmosolyodott. Egészen zavarba jöttem a tekintetétől. Megköszönte, amit érte tette, és megfogadta, hogy nem megy addig sehová, amíg ki nem egyenlíti a tartozását. Életet életért. Én is megmentettem az övét, s ő is megfogja az enyémet. A másik felem ember, és épp úgy vengrián, akár csak ő. Ez nálunk így dívik. De mi lesz, ha nem lesz rá alkalma, hogy megmentsen, mert nem lesz olyan lehetőség? Még a végén el kell, hogy vegyem feleségül. Szó, ami szó, szép és nemes vonásai vannak, ajkai ívesek és teltek, szempillái hosszúak és sűrűek. Ahogy álmában mosolyog igazán bájos. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne nap mint nap mellette ébredni, gyerekeket nevelni. Azt kell hogy mondjam, ezt az ötletet, nem utáltam. Sőt.

- Mindig csak a beleden jár az eszed te hájas disznó! Hát ember vagy te egyáltalán? Méghogy hagyjuk hátra! 

A pap csak csendben somolygott, Forion pedig mentegetőzni kezdett, hogy nem úgy gondolta. Én még egy darabig csak magamban fortyogtam, majd kezdtem megbánni a kirohanásomat, még akkor is, ha tudtam, hogy igazam volt. Mégis otromba volt, de úgy döntöttem, a bocsánat kéréssel még várok, hogy érezze mondanivalójának a súlyát. 

Forrás: Findglocal.com

Kissé szégyenkező pillantásokat vetettem felé, de sem ő sem én nem szóltunk egy szót sem. Furcsa is volt, hogy nem kellett az állandó dörmögését hallgatni, hogy a csöndet szinte hasítani lehetett. Reynald amúgy is alig beszélt, így csak ültünk némán. Mást nem lehetett hallani, csak a lovak prüszkölését, a kavicsok csikorgását a kerekek alatt és Liya szuszogását, ahogy nyugodtan alszik a batár padlóján. 

Estére Oroshágóhoz értünk, s Liya magától szállt ki a kis szekérből. Mosolyogva, mintha meg sem történt volna az a mészárlás három nappal ezelőtt, amibe kis híján neki is beletört a foga.

- Szép munka volt prücsök! - veregette meg a vállamat a pap, s én csodálkozva bámultam bele huncutul csíkra húzott szemeibe.  - Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy te is gyógyítottad? Máskülönben most neked kéne talpra állítanod, de magától jár. Ügyes volt, és te is sokat erősödtél – mondta, majd még egyszer barátságosan megütögetett, s még mindig leesett állal bámultam a kopasz fejét, ahogy eltűnik a Taknyos Vadkan fogadó ajtajánál.

Liya mosolya elfeledtette velem a veszekedésünket Forionnal, aki nem sokkal érkezésünk után odasompolygott, és tőlem is, és a lánytól is bocsánatot kért, amely nem kis erőfeszítésbe került, mire félre tudta tenni fejvadászi gőgét.