Valaha volt neve, és társai is, akik ezen a néven szólították. Most nincs neve, semmije és senkije, csak a fényes, szürke bundája, és egy átkozottul korgó gyomra. Megevett mindent, amit talált, nem válogathatott. A füvet is, még akkor is, ha utána kihányta. 

Forrás: 24.hu

Az ablak és ajtóréseken keresztül kiillanó illatok játékosan csalogatták. Megcsavartak az orrát, s majd amikor gyomra végre hangosan zuborogni kezdett, szétfoszlottak és elillantak a széllel. Beleszagolt a levegőbe. Nem az előbbi illatot kereste, hanem az emberek szagát, de nem érzett semmit. 

„Remélem, biztonságos” – gondolta, s bebújt a drótkerítés alatt. 

Éhség ide vagy oda, nem feledkezhet meg az óvatosságról. Ó azok az átkozott kutyák, hogy utálta őket, de most nem volt elég ereje hozzá, hogy megverekedjen velük. A nélkülözés meglátszott rajta, kiálltak a bordái. S talán a gazda is kijönne a csaholásra. Milyen megalázó. Úgy kell sunnyognia, mint egy rozsdabundás rókának.  

Abban a pillanatban az orra ismét bizseregni kezdett, s megérezte a madár semmivel sem összetéveszthető szagát.

„Hmmm, ez biztosan kacsa! Egész biztosan az! Ma éjjel megtöltöm a bendőmet, ez már biztos.” 

Ahogy közeledett, egyre inkább úrrá lett rajta az éhségérzet, a vadászösztön és az izgalom. Ahogy bejutott az ólba, az öt kacsából az egyiket rögtön fel is falta. Toll sem maradt túl sok utána.

„Hiába hangoskodtak!” - gondolta. - „Az egyikőtöket akkor is magammal viszem. Ki tudja, mikor jutok ilyen finom falathoz újra?”

A kétségbeesett sápítozásra világosság támadt az udvaron, majd egy iszonyatos csattanás tépte fel a tél esti csendjét, majd aztán még egy. Jól ismerte már ezt a hangot. Volt már hozzá szerencséje. Nem ez volt az első, hogy rálőttek, de talán két újratöltés között talán megbújhat az árnyékban és a kellő pillanatba elmenekülhet. De vajon miért ég és sajog így az oldala? Nem a kacsa miatt, amit megevett, az biztos. Szürke bundáján egy vörös folt éktelenkedett. Megnyalta, s a fájdalom villámként átcikázott a testén, a fülétől a farkáig.

Kutyák jöttek, és neki menekülnie kellett. Rémültében nem tudta már hány kerítésen bújt keresztül, vagy ugrott át. Még mindig maga mögött érezte üldözőit, pedig már rég lehagyta őket. Mire a hatodik, vagy hetedik szomszédot is maga mögött tudta, kifogyott a szuszból és összeesett. Hangosan zihált, majd minden elsötétült.

Amikor magához tért, nem volt többé farkas. Egy lány állt felette mosolygós arccal. Nevén szólította, amire egykor nem emlékezett, takarót terített meztelen testére, majd segített feltápászkodnia, s bebicegtek a jó meleg, fűtött házba. Kétség nem fért hozzá, hazatért. Mintha a farkas-lét csak álom lett volna, de az oldalán lévő fájdalmas seb emlékeztette a valóságra.

- Most már ne változz át, ha lehet! Soha többé! Úgy féltettelek!

- Ha rajtam múlik nem fogok! - mondta a férfi, majd magához húzta a lányt és megcsókolta. - De nincs felette hatalmam, tudod jól.

Forrás: Despositphotos

A csontjai már összeforrtak ugyan, mégis nehézkesnek érezte a kezét. Mintha csak egy medve akarna zenét fakasztani ebből a hatalmas versenyzongorából, amely a nappaliban az ablak előtt ácsorgott.  Talán egy külső szemlélő nem venne észre belőle semmit, hogy hibázik a darab dinamikája, de a fenébe is, mégis csak a Juilliardra készül. Talán azóta, amióta öt évesen először leült a zongora elé, bár akkor ez még nem volt tudatos benne. Sok minden történ azóta. Hangversenyekre járt, keményen gyakorolt és kivívta a tanárai megbecsülését. De az akkor volt. Már képtelen volt rá. 

Miután sokadjára elhibázta a dallamot, mérgesen felpattant, ujjaival kétszer-háromszor ráütött a billentyűkre. A zongora dühösen felmordult, majd csattant egy nagyot, ahogy a fiú hirtelen lezárta a fedelét.

– Stevie, Stevie...– mondta nyugodt hangon apa, aki egész végig az ajtónál állt, és boldogan figyelte fiát, aki most végre újra játszott. – Emlékszel még mit tanítottam neked?

A fiú zavartan a férfi felé fordult. Vajon mióta állhatott a háta mögött?

- Jaj, induljunk már! Nagymama, már biztos vár! - nyöszörgött Janika, s már meg is ragadta a nylon szatyor fülét, amibe a nagyi ajándéka lapult. Ő volt az első, aki elkészült. A cipő is a lábán volt már, s már a kabátjába is belebújt.

- Anyu! Nekem még pisilni kell! - mondta Gáborka, s már szaladt is a vécébe, meg sem várva anyát, majd berántotta maga mögött az ajtót és elfordította a kulcsot.

Petike közben felhúzta a cipőjét, és már éppen a kabátjába bújt volna bele, amikor Gabika csattogtatni kezdte a vécé ajtó kilincsét, ám az nem engedett.

- Anyu! Gabika bezárta magát!

Nemsokára az egész család az ajtó elé sereglett, hogy segítsen a legkisebbnek kijutni. Apu benézett a kulcslyukon.

- Gabika, miért vetted ki a kulcsot? Dugd vissza szépen!

Kotorászás, hüppögés, sírás hallatszott belülről, s a kisfiú egyre kétségbeesettebben kopácsolt a kilinccsel. A két nagyobb összenézett, s egyik a lakás egyik végébe, a másik a másik felé indult, hogy összeszedjék az ajtókból a kulcsokat, hátha akad közöttük egy, amely majd nyitja a mellékhelységet. Anyu és apu az ajtó előtt állt, és próbálták megnyugtatni a bent rekedt gyereket.

- Nyugodj meg kicsim! Ha anyának be kell másznia a vécé ablakon, akkor bemászik, akkor sem maradsz bent! Kihozunk mindenképpen.

A kicsi még hüppögött, de már nem sírt. 

- Gáborka figyelj rám! - próbálta a legmegnyugtatóbb hangját elővenni apuci. - Told bele a kulcsot a zárba egészen koppanásig, aztán fordítsd el a konyha felé!

Matatás, kaparászás hallatszott az ajtó túloldaláról, majd egy fémes kattanás. Apu megnyitotta az ajtót, s ott állt a megszeppent csöppség kivörösödött szemmel, orrváladékkal és könnyel egybemosott arccal. Mint egy kis torpedó belefúródott apuci kötött pulóverébe és újra sírni kezdett.

- Jól van, jól van. Most már kint vagy – simogatta meg apu a kis buksiját. - De hogy ez többet elő ne forduljon, ezt a kulcsot most innen kivesszük. - mondta, és máris Petike kezébe nyomta. - Tedd csak oda a többihez!

S a történtek után egy jó darabig az ajtókból hiányoztak a kulcsok.

– De jó lenne, ha ez egy puska lenne! – ábrándozott Gábor. – Rögtön mehetnénk is vadászni vele, vacsorára pedig őzet vagy nyulat ennénk. – Attila pedig helyeselt.

Forrás: Facebook.com

Folytatták az ásást, majd eldobták a köveket, és már kézzel kapartak tovább. Bár az erdei barna föld kissé nedves volt, és összeállt ebben a mélységben, mégis, hamarosan már meg tudták mozdítani a zsákot. Kiemelték a földből, és annak helye egy nagy, hosszúkás lyukat hagyott az erdő talajában. 

Összenéztek, majd izgatottan elkezdték lehántani a csomagolóanyagként is funkcionáló zsákot. Egy Kalasnyikov került elő, amely még tökéletes állapotban volt, mellette még három teljesen töltött tár pihent. Attila zsebre vágott két tárat, egyet a jobb, egyet a bal zsebébe, a harmadikat Gábor kezébe nyomta, aki villámgyorsan el is rejtette, hogy több ideje legyen az új szerzeményével foglalkozni.

forrás: Krónikák.hu

Már maga a lapok összegyűjtése sem volt veszélytelen, de hát ezt te is tudtad előre. Mégis akkor mit képzeltél? Te nevezed magad mesternek? Milyen jogon, ha a tanítványaid életét is képes vagy feláldozni az egyes oldalakért? Nem a semmiért dugták varázstárgyakba ezeket az oldalakat és zárták le feltörhetetlennek tűnő varázspecséttel. Gondolhattad volna, hogy visszaveri a mágiát. Ott kellett volna hagynod bennük! Ott kellett volna maradniuk örökre, a belsejükben, amíg világ a világ! De nem, végül is csak ki ügyeskedted. Irigylem azt a briliáns agyad, de a nagyravágyásod már elszomorít. És olyasmivel etetni a többieket, hogy ez a rend érdekeit szolgálja? Hogy naggyá válunk általa? Lehet, hogy ők megeszik ezt a maszlagot, de én nem. Túlontúl megszállottja lettél. És én nem hittem, hogy sikerül.

De a lehető legnagyobb ostobaság volt véreddel lepecsételni a varázskönyv borítóját. Azt gondoltad, hogy ezzel tied lehet a hatalom felette, hogy uralhatod? A könyv felett, amit a Pokol Tekercsének is hívnak, mert nem hoz mást csak szenvedést?