forrás: Krónikák.hu

Már maga a lapok összegyűjtése sem volt veszélytelen, de hát ezt te is tudtad előre. Mégis akkor mit képzeltél? Te nevezed magad mesternek? Milyen jogon, ha a tanítványaid életét is képes vagy feláldozni az egyes oldalakért? Nem a semmiért dugták varázstárgyakba ezeket az oldalakat és zárták le feltörhetetlennek tűnő varázspecséttel. Gondolhattad volna, hogy visszaveri a mágiát. Ott kellett volna hagynod bennük! Ott kellett volna maradniuk örökre, a belsejükben, amíg világ a világ! De nem, végül is csak ki ügyeskedted. Irigylem azt a briliáns agyad, de a nagyravágyásod már elszomorít. És olyasmivel etetni a többieket, hogy ez a rend érdekeit szolgálja? Hogy naggyá válunk általa? Lehet, hogy ők megeszik ezt a maszlagot, de én nem. Túlontúl megszállottja lettél. És én nem hittem, hogy sikerül.

De a lehető legnagyobb ostobaság volt véreddel lepecsételni a varázskönyv borítóját. Azt gondoltad, hogy ezzel tied lehet a hatalom felette, hogy uralhatod? A könyv felett, amit a Pokol Tekercsének is hívnak, mert nem hoz mást csak szenvedést?

Újra szét kell szaggatnunk, nincs más esély. Ezúttal véglegesen ki kell törölnünk a világból nem elég csak szétszedni, és elrejteni, ahogy eddig is tették az elődeink. Ez önként vállalt áldozatot kíván. Nem baj, ha most meg kell halnom, mert tudom, hogy olyan világot hagyok hátra, ahol nincs mágia, és nem használhatnak varázslatot egymás ellen az emberek.

Gyere hát tőr, tedd azt, amire teremtve lettél. Hagy találják meg az emberek saját magukban a varázslatot, mert csak a lusta ember az, aki a csodára vár! Mert az emberi szív a legszebb csoda. Bonyolultabb, mint bármilyen rituálé. És a legszebb, ami valaha a mienk volt.