- Szóval akkor azért jött, hogy megzsaroljon? - esett nekem a nemes hölgy, aki az eddigi élete során belevert jó modorról most teljesen elfelejtkezett. - Micsoda pimaszság! - ugrott fel a bársonyszékből, és idegesen járkált az asztal előtt, amelynek a másik oldalán én foglaltam helyet.
- Szó sincs róla! - védekeztem, s én magam is felemelkedtem - Csak tudatni akartam Önnel, hölgyem, hogy a gyermeke, akit kitett az erőbe, a csikorgó hidegbe a feleségem megtalálta és most már jó helyen van. Vigyázunk rá. - a helyet és az időjárást jól kihangsúlyoztam, hogy érezze, hogy a bűnös itt nem én vagyok, hanem ő. Tudja, - váltott a hangom halkabbra, - nekünk nem született gyermekünk, és Isten áldásának tartjuk, hogy akkor, ott a picire rátaláltunk.
A nő sápadtan hallgatott, visszahuppant a székre, majd magam is követtem a példáját. A reszkető ujjai között forgatni kezdte azt a monogramos, címeres kendőt, amelyet a mózeskosárban találtam a gyermek mellett, amikor a feleségem kiemelte a kicsit.
- Ez érthető! Számíthat a diszkréciómra, természetesen.
Annyira elesettnek tűnt, olyan védtelennek, hogy már-már kezdtem megsajnálni. Szemei vörösek voltak, püffedtek, és látszott rajta, hogy sokat sír és keveset alszik mostanában. Sápatag bőre szinte átlátszó volt, mint egy jobb állapotban lévő kísértet. Könnyei végigfolytak az arcán, elmosva ezzel a festéket, amikkel a szeme alatt lévő karikákat próbálta eltakarni.
- Nézze, von Hausenberg kisasszony…
- Charlotte, ha kérhetem.
Szokatlan volt az efféle közvetlen hangnem egy magamfajtának, de megkönnyebbültem, hogy majdcsak egyenlőként kezelhetek egy nemes hölgyet, ilyen alkalom még nem adódott.
- Rendben, Charlotte kisasszony - s már majdnem megfogtam a kezét, de rájöttem, hogy ilyen bizalmaskodás nem illendő egy olyan emberrel, aki rangban és vagyonban igencsak felettem áll, de hát mit szépítsem, átéreztem a helyzetét. - Nézze, nem azért jöttem, hogy a tettét az orra alá dörgöljem. Az odakint dúló pestis járvány sok szerettünket ragadta el, ezért… - nagyot sóhajtottam. - Na jó, nyílt embernek tartom magam, ezért kerek perec megkérdezem: nem bánná, ha a gyermek nálunk maradna? Nem vagyunk gazdagok, de szeretetben nőne fel, igazán jó helye lenne. Legalább egy darabig hagy maradjon…
Charlotte arca felragyogott, mint amikor az eső után megcsillan az első napfény.
- És nem ellene kifogása, hogy olykor-olykor meglátogassam? Persze nem árulnám el neki a kilétemet, csak szeretném látni, ahogy tanult ember válik belőle. Megszerzem a legjobb magántanítókat… - majd elhallgatott, kezeit tördelni kezdte. - Ne haragudjon, azt hiszem túl messzire mentem. Nem akartam ilyen tolakodó lenni. Bocsásson meg.
- Örömünkre szolgálna, kisasszony. - öltöttem újra magamra a legudvariasabb modoromat.- Bár jelenleg lakóhely gonddal küzdünk, a járvány miatt. A családomban mindenki megbetegedett, és valószínűleg már nem is élnek, de azt akarták, hogy eljöjjünk, mielőtt velünk is végez a gyilkos kór. Hosszasan vándoroltunk városról városra. Örültünk, ha volt egy hely, ahol nem csukták ránk az ajtót, amikor élelemért könyörögtük, és úgy tűnik, a vándorlásaink még korán sem értek véget.
- Elég iskolázottnak tűnik, nagyon választékosan beszél. A kérges tenyere ellenére nem tűnik, már bocsánat, parasztnak.
Felnevettem. Szavai igazán jól estek, és felmelegítették a lelkemet.
- Igaza van. Tanárként kerestem a kenyeremet, kisasszony. De az utóbbi időkben farmokon segítek, hogy legyen mit enni, nekünk, és a kicsinek.
- Ez esetben remélem, hogy nem utasítja vissza az ajánlatomat. Brandenburg közelében van egy aprócska majorom, tudja, nagyatyai örökségem. Kicsit rendbe kell hozni ugyan, de ön ügyes embernek néz ki. Tudom, hogy az ön kezében rendben lesz a birtok.
- De ezt nem fogadhatom el! Ez túl nagy ajándék volna. Egyébként is miért tenné ezt meg velünk?
- Kicsit önös érdekből is. Így láthatnám a kicsit felnőni. Mondja, van már neve?
- Livnek hívják. Ezt a nevet a feleségem, az én Julianám adta neki. Tudja, annyira látszott a kicsin, mennyire ragaszkodik ahhoz, hogy éljen. A neve is ezt jelenti: Élet.
- Dehogy is, kisasszony. Ön nem az. Épp most kezdett el gondoskodni róla, és ráadásul rólunk is. De mit mond majd az embereknek, miért vagyunk a majorban?
- Ez egyszerű. Mivel az én saját örökségem, én rendelkezem vele teljes egészében. Ezért szükségem volt egy intézőre, aki rendben tartja számomra. Ha önnek így megfelel. Így a birtok bevételéből is részesül, nem kell többet sem éhezniük, sem vándorolniuk. Apropó, biztosan éhes.
Felpattant ismét és a cselédért kiáltott.
- Ne fáradjon Charlotte kisasszony. És hogyan is ehetnék, ha tudom, hogy a feleségemnek, és a kicsi Livnek nélkülöznie kell.
A cseléd, egy fiatal, vékony lány tűnt fel az ajtóban, s Charlotte hamar kiadta a parancsot, mielőtt még tiltakozhattam volna:
- Betsy, hozz az úrnak egy tál ételt, és csomagolj az útra neki, kenyeret, tejet sült húst.
Betsy bólintott és eltűnt az ajtóban.
Étkezés után megköszöntöm a vendéglátást, és elindultam haza, ideiglenes szállásunk felé. Másnap, ahogy Hausenberg kisasszony megígértem, kocsit küldött értünk, és beköltözhettünk a majorba. Javítanivaló volt bőven, de már legalább volt fedél a fejünk felett, és megtermeltük mindazt, amire a családunknak szüksége volt.
Következő évre elült a pestis járvány tombolása, s most a környékbeli gyerekeket kezdtem el tanítani betűvetésre és számolásra.
A történet a "LÍV RÁJÖN" című történettel folytatódik. Ha még nem olvastad, kattints a címre!
