Mindent át kell élnünk: életet és halált, szeretetet és veszteséget. Ezért vagyunk itt. Nem a szenvedés ellenére, hanem azon belül vagyunk emberek.Lucy Kalanithi
 |
| Forrás: Femina.hu |
Rasmus Svensen a kezébe fogta azt a lapot, amiről még nem tudta, de az egész életét megváltoztatta. Egy törékeny, vörös hajú lány állt a címlapon, pufajkában, csizmában, s egy orosz gépkarabély volt átvetve a vállán. A komoly, átható pillantása valamit elindított a tinédzser fiú szívében. Erikának hívták, csak ennyit tudott róla, és azt, hogy magyar. Hányszor és hányszor átlapozta az újságot. Talán éppen a lány képének hatására elkezdett érdeklődni a Magyarországon zajló forradalom iránt. 1956-ot írtak akkoriban, és az iskolában is téma volt az Európa szívében zajló események, és a képen látható vattakabátos kis amazon. Főként ő. Ismeretlenül is felnéztek rá, csodálták bátorságát, eltökéltségét, hazaszeretetét.
Rasmus már akkoriban elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy elmegy Magyarországra egyszer, ha törik, ha szakad, és megmutatja neki a Billed Bladet akkori számait, amit gondosan kisimítva eltett, megőrzött egy dobozba.
Eltelt néhány évtized, mire újra a kezébe akadt az a bizonyos szám. Ahogy újra a kezébe fogta az újságot, ismét elöntötték azok az érzések, amik elmúlt tini korára emlékeztették. Most már volt elég pénze az utazáshoz, és a forradalom évfordulójához közeledve ismét mehetnékje támadt. Ez az érzés most nem ült el, mint korábban, hanem egyre fokozódott. Minden vágya az volt, hogy egyszer szemtől szemben találkozhasson ezzel a bátor lánnyal, és megmutathassa neki a svéd újság régi számát, és hogy elmondhassa neki, hogy ő ennyi év után sem tudta elfelejteni.
Még otthon elkezdte a kutatást, ám az internetes fórumok nem sok sikerrel kecsegtettek. Senki sem látta vagy legalábbis nem ismerte fel a képeken látható lányt. Úgy érezte, ezzel minden eldőlt, Magyarországra kell mennie, és a helyszínen kell folytatnia a nyomozását. Összepakolta hát a bőröndjét, s néhány óra múlva már a repülőgépen ült.
 |
| Forrás: Big Bus Tour |
Budapest már nem azt az arcát mutatta, mint néhány évtizeddel korábban. Szépen felfejlődött, nem volt nyoma az ostromnak, ahogy a szovjet tankok szinte szétlőtték a város egyes pontjait. Rasmust szinte elvarázsolta a főváros sokszínűsége, az épületek változatossága, tarka forgataga, az atmoszférája. Még az időjárás is a kegyeibe fogadta. Nem volt annyira hűvös az október, mint otthon, Svédországban.
Megvolt a terve, a kutatásra. Ante Larson, a fénykép készítője annak idején a Szabad szó nevű újsággal dolgozott együtt, hát logikusnak tűnt, hogy felkeresi a kiadót, ami nem is tűnt annyira egyszerű dolognak. Eltelt ötven év, és a város teljesen megváltozott, tudta, nem lesz egyszerű eset behatárolni a régi helyet, amit éppen keres, hát kérdezősködni kezdett a szerkesztőség és az utca után.
Sokan furcsán nézek, a magyar nyelvet erősen tördelő idegenre, sokukat kellett megállítania, mire valaki hasznosnak tűnő információval szolgálhatott. Egy idősebb férfi emlékezett az utca nevére, és el is igazította ugyan, hogy merre kell mennie, de hozzá tette, ez az újság a forradalom leverését követően meg is szűnt, és hiába is megy oda, nem fog találni semmit. Rasmus tántoríthatatlan volt. Felszállt a villamosra, és meg sem állt addig, amíg a megjelölt címhez nem ért. S valóban. Egy óriási, új építésű áruház állt, a régi épület helyén.
Nem adta fel és tovább kérdezősködött, többnyire idősebbeket megszólítva, míg egy idegen azt nem javasolta, hogy miért nem megy el a múzeumba, hiszen épp most lesz egy 1956-tal foglalkozó kiállítás megnyitója. Talán tud találkozni olyan túlélőkkel, akik emlékeznek a vörös hajú kislányra. Rasmus még egy meleg pillantást vetett a lány kissé meggyűrődött képére, összecsomagolta, és buszra szállt.
 |
| Forrás: Magyaroktober.hu |
A múzeum belsejében valóban nagy volt a tömeg. Beszélgetésük halk, kissé monoton zümmögéssé állt össze, ahogyan a kiállított, többnyire egyetemistákat ábrázoló képek között tébláboltak. A fotón látható arcokról megmagyarázhatatlan akarat és elszántság tükröződött.
Egy idős úr a pódiumra lépett megütögette a mikrofont, majd szót kért. Megköszönte a látogatóknak, hogy ilyen sokan eljöttek, majd egy előadásba kezdett. Elmondta, hogy a forradalom idején az első sorban harcolt. Meséjét a háttérben hevesen villódzó képek és egy rossz minőségű filmfelvételen hallatszó fegyverropogás még életszerűbbé tett. Rasmus az egyik képen felismerte azt az arcot, akit ez idáig keresett.
Az előadás után a férfihez lépett.
– Hogy ismertem-e Erikát? – kérdezte, s a ráncos arc elmosolyodott.. – Nagyon jó barátok voltunk.
Erre Rasmus arca is felderült.
– Tudja hol találom? – A másik bólintott. – Nem vinne el hozzá?
– Jöjjön velem.
Taxiba szálltak és egy negyed órás zötykölődés után a gépjármű megállt a Fiumei úton. Egy zöldre festet fém kapu látszott, s a kapu túloldalán egy magas épület emelkedett..Arrébb kisebb épületek, emlékművek, és sok-sok zöld. Az öreg nem tudott túl gyorsan menni, de a svéd nem is bánta. Élvezte, ahogy az őszi nap, lágyan megcirógatta túlságosan fehérnek tűnő bőrét.
– Szóval ő most már itt lakik. – mutatott a kősírra, amelyre most is egy nemzeti színű szalagot húztak, s a kővázákban egy-egy papírból készült nemzeti színű lobogó bámészkodott kifelé, amelynek a közepét körbevágták.
 |
| forrás: szekelyhon.hu |
„Felejthetetlen egyetlen drága kicsi lányom, Erikám” – olvasta Rasmus némán, s alatta a dátum: 1941. I.6 – 1956. XI.7.
– Nagyon fiatal volt, csak 15 éves. De hát mi történt?
– Minden áron harcolni akart, csak nagyon nehezen tudtuk lebeszélni arról, hogy letegye a fegyvert. Ezután a Vörös Keresztbe jelentkezett önkéntes ápolónak. – Szünetet tartott, s a svéd láthatta, ahogy az öregúr ráncos arcán egy könnycsepp gördül végig. – Hiába viselte a Vörös keresztes egyenruhát, egy szovjet majdcsak egy egész dobtárat engedett bele szegény lányba. Végül is az, ami a nyakán érte, abba halt bele. – a férfi elhallgatott, s a keze ökölbe szorult. – És aztán a gyermekgyilkos katonát még elő is léptették. Milyen igazságtalan az élet!
Rasmus nem szólt, néma maradt. Nem is tudott volna. Torka elszorult, s már ő is könnyezett.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kicsiviri55 2021.01.19. 14:21:26
Paul Moss Bennett 2021.01.19. 15:26:38