Először csak nem úgy kezdtem el látni sötétben, ahogy előtte, majd – ahogy a dokik mondják – beszűkült a látásterem. Aztán nehezemre kezdett esni az olvasás és az írás, és minden olyan tevékenység, amihez az embernek kell a szeme. Egy hozzám hasonló tinédzsernek már pedig elég sok mindenhez kell. Le kellett mondanom a legnagyobb szenvedélyemről, a fényképezésről is. 

A doki azt mondta, hogy már visszafordíthatatlan, és hamarosan teljesen megvakulok majd. Tizenhét évesen semmit sem fogok látni. Ez fasza.

Már szoktatom magam a gondolathoz, de nem könnyű. Van, hogy dühbe gurulok a tehetetlenségem miatt, és összetörök, szétdobálok mindent magam körül. Ez egyelőre segít lenyugodnom, bár tudom, ez csak átmeneti és semmire sem megoldás. 

Most még valamennyire látok, és anyu egy speciális iskolába kezdett járatni, ahol más vakokkal és csökkentlátókkal együtt tanulok újra olvasni, használni a Braille ábécét. Nem olyan érzékeny még az ujjam hegye, hogy eltaláljam, mi is van odaírva, pedig nagyon igyekszem. Már nincs sok időm, és leoltják a villanyt. Végleg. Mindannyian olyan jókedvűek ott, de azon gondolkozom, esténként, ha nem tudok aludni, hogy vajon mennyire lesz rossz, magányos érzés, ha körbezár a sötétség? Meg lehet ezt egyáltalán szokni? Félek. Félek a magánytól, a kiszolgáltatottságtól. Mindig is önálló voltam, most pedig más segítségére szorulok majd. Hamarosan. Mennyire igaz, hogy nem becsüljük meg azt, amink van, csak már akkor, amikor nincs! Persze ez esetben én nem tehetek róla, hiszen ez egy kimondhatatlan nevű betegség következménye. 

Forrás:cvonline.hu

Olykor törölközőt kötök a szememre, hogy, érezzem, milyen teljesen vakon közlekedni a lakásban, amit előfordul, hogy a kis lábujjam bán. Nekimegyek tárgyaknak, felborítok székeket, pedig a terapeutám is mondta az ősöknek, hogy az a legjobb, ha mindennek megszokott helye van a lakásban, hogy könnyebben tudja tájékozódni. Ez nagy fegyelmet kíván, és persze ezt édesanyámnak nehéz megállnia. Mindig takarít, és rendezget, nem csoda ha átesek valamin, vagy leverek ezt-azt. Megtalálnom valamit pedig kész rémálom. Igazából ilyenkor szoktam leginkább bepipulni. 

Még barátnőm Sarah is kezdett elmaradozni mellőlem, pedig annyi mindent megosztottunk egymással. Mellette voltam, amikor neki volt szüksége rám, s most tessék, mi a hála? Pár hete a fejemhez vágta, hogy nem egy vaksi muksó mellett képzeli el az életét és ennyi volt, végeztünk. Meg is értem, egyrészt, de azért nem így szoktak bánni egy olyan személlyel, akit állítólag valamikor nagyon szeretett. Így már a szerelme is olyan hamisnak tűnik. 

Forrás: izraelinfo.com

Szerencsére ebben a speciális suliban van egy lány, Gina, aki közel került hozzám. Mesélt azokról az időkről, amikor ő volt abban a cipőben, amiben én, amikor elnyelte őt is a sötétség. Épp ilyen dühvel reagált mindenre, akár csak én. De ahogy kezeli a jelenlegi állapotát, óriási erővel tölt fel engem is. Hihetetlen, de abból, ahogy finom tenyerével végigtapogatta az arcom és a hangomból meg tudta állapítani, milyen lehetek. Mint valami szuper képesség. És ahogy zongorázik, és énekel, csordultig tölti a szívem, ahogy a költők mondanák.

Ginának köszönhetően elkezdtem az embereket egész másmilyennek érzékelni. Milyen furcsa, hogy amíg látunk, hogy meg tudnak vezetni bennünket a külsőségek, s amikor elveszítjük ezt a képességünket, elkezdjük az emberek belsőjét látni. Azt, hogy ténylegesen milyenek. Hát nem különös ez? Ha látnék is, úgy mint előtte, ezeknek a képességeknek köszönhetően, ma már máshogy választanék barátokat, és partnert. Tényleg ennyire lényeges, hogy valaki hogy néz ki? Mert itt, az alkony zónában nekem nem úgy tűnik.

Ma megkérdeztem Ginát, nem járna-e velem, és ő igent mondott.