Tamási Andor úr összedörzsölte a tenyerét. Úgy érezte, jó vételt csinált ezzel a házzal, amelynek az egykori tulajdonosa egy nyolcvanas éveiben járó özvegyasszony volt. Valamikor egy diplomata feleségeként élt, bár azt mondják, a nő eléggé zárkózott lett, miután hazatért Jamaicából. A férje ott halt meg a Karibi térségben, de illendően az emberek nem kérdezték a nőt arról, miért egyedül érkezett haza. Fél év múlva az idős asszony is elhunyt, és a házat felvásárolta egy gazdag üzletember.
 |
| Forrás: Galéria Savaria |
Bár a ház nem volt olyan pompás látvány, mint egykoron lehetett, mégis Tamási úr sok lehetőséget látott benne. Több szobás, óriási ház, amelyből akár szálló is lehetne, ha nem éppen a szegedi kertváros kellős közepén állt volna. Mégis, mikor az épületet meglátta, az szerelem volt első látásra. Mesterembereket fogadott, és hozzá láttak a felújításhoz, hogy a ház visszanyerhesse azt a vonzerejét, amilyen hajdan lehetett.
Egyik nap a munkások a pincében egy jókora poros hordót találtak. Körbejárták, meglökdösték. Nagyon nehéz volt, és valami lötyögött benne.
– De jó lenne, ha lenne benne valami jóféle nedű – álmodozott az egyik. – Egy kis jóféle bor jól esne most. Az sem baj, ha savanykás, úgyis olyan meleg van. – s alig fejezte be a mondatot, a Mester már meg is jelent egy csappal a kezében.
A pohárba ömlő karamella színű folyadék jó illatot árasztott, bár határozottan nem bor volt. Egy harmadik, vállalkozó kedvű megnyalta a szeszt, s képe máris derűsre húzódott.
– Na, milyen, szakikám? – faggatták a többiek.
– Ilyen finom rumot még életemben nem ittam. Bár van valamiféle érdekes utóíze. Kóstold csak meg! – mondta az, és máris a társa orra alá tolta a két decis vizespoharat, ami kicsit mázgás volt ugyan, de csak ezt találták hirtelen.