Az idő úgy telt, mintha csak húznák, s ki hinné, hogy az a farkas ordítóan hideg nap, amikor rátaláltunk arra a csöppnyi gyermekre a kis mózeskosárban, nyolc kerek éve volt már. Azóta szépen cseperedett, s házi tanítóskodásom eredményeképpen egy éles elméjű kis hölggyé cseperedett. Nem volt mindig túl egyszerű dolog összeegyeztetni a birtok ügyeinek intézését a tanítással, de mindig megoldottuk. Charlotte von Hausenberg kisasszony jóvoltából megvolt mindenünk: tető a fejünk felett, ennivalónk, jövedelmünk, de még cselédeink is, akik inkább számítottak már családtagnak, mint kiszolgáló személyzetnek. Már nem kellett az országot járnunk, mint a pestis idején, amikor tényleg nem volt semmink a feleségemmel, csak egymás iránti hűségünk és szerelmünk hajtott tovább, hogy az elkövetkező napot egyáltalán túl tudjuk élni. Szerencsére ez az időszak meg sem látszott az én Julianámon. Nem hogy nem öregedett, de egyenesen fiatalabbnak tűnt.
 |
| Forrás: polyvore.com |
- Papa, papa! Hogy lehet, hogy én nem hasonlítok egyikőtökre sem? - kérdezte egyik nap váratlanul a konyhában hol felém, hol a feleségem felé seregve, táncolva. Julianám kezében megállt az edény, s hirtelen összenéztünk. A döbbenet kiült az arcára, s az enyémre is gondolom. - Másmilyen színű a szemem is, és az orrom is más, látod? - folytatta, majd végighúzta kicsiny ujját az orrnyergén. - Papa, figyelsz rám?
Persze, hogy figyeltem, csak épp a meglepetéstől még nem igazán tértem magamhoz. A feleségem arcát bámultam, aki próbált magára nyugalmat, és egy mosolyt erőltetni.
Túl sokáig halogattuk, hogy elmondjuk neki a teljes igazságot, de végül is okos volt, s önmagától jött rá, hogy valami itt nem egészen úgy van, ahogyan ő azt gondolja. Ha belegondolok, a különbségek valóban nyilvánvalóak voltak, ha csak a szemszínt nézzük is. Az enyém barna volt, feleségemé kék, s Livé smaragdzöld. De voltak más apróságok is, mint a pisze orra, a törékeny alkata, de még a fülcimpája is.
- Szerintem inkább hasonlítok Charlotte nénire. - állapította meg, majd megemelte a kis szoknyáját, ahogy tőle látta, s úgy járt-kelt előttünk, mint egy nemes dáma, majd ránk nevetett. - Látjátok? Úrinő vagyok!
Feleségem mellém lépett és megfogta a kezem, s ahogy rá néztem hangok nélkül azt formálta a szájával: „Mondjuk el neki”.
- Biztos vagy benne? - suttogtam, de nem elég halkan, mert Liv is meghallotta, s átható zöld pillantásával vizslatni kezdett bennünket.
Julianám bólintott, s én egyetértőleg visszabiccentettem.
