Az idő úgy telt, mintha csak húznák, s ki hinné, hogy az a farkas ordítóan hideg nap, amikor rátaláltunk arra a csöppnyi gyermekre a kis mózeskosárban, nyolc kerek éve volt már. Azóta szépen cseperedett, s házi tanítóskodásom eredményeképpen egy éles elméjű kis hölggyé cseperedett. Nem volt mindig túl egyszerű dolog összeegyeztetni a birtok ügyeinek intézését a tanítással, de mindig megoldottuk. Charlotte von Hausenberg kisasszony jóvoltából megvolt mindenünk: tető a fejünk felett, ennivalónk, jövedelmünk, de még cselédeink is, akik inkább számítottak már családtagnak, mint kiszolgáló személyzetnek. Már nem kellett az országot járnunk, mint a pestis idején, amikor tényleg nem volt semmink a feleségemmel, csak egymás iránti hűségünk és szerelmünk hajtott tovább, hogy az elkövetkező napot egyáltalán túl tudjuk élni. Szerencsére ez az időszak meg sem látszott az én Julianámon. Nem hogy nem öregedett, de egyenesen fiatalabbnak tűnt.
 |
| Forrás: polyvore.com |
- Papa, papa! Hogy lehet, hogy én nem hasonlítok egyikőtökre sem? - kérdezte egyik nap váratlanul a konyhában hol felém, hol a feleségem felé seregve, táncolva. Julianám kezében megállt az edény, s hirtelen összenéztünk. A döbbenet kiült az arcára, s az enyémre is gondolom. - Másmilyen színű a szemem is, és az orrom is más, látod? - folytatta, majd végighúzta kicsiny ujját az orrnyergén. - Papa, figyelsz rám?
Persze, hogy figyeltem, csak épp a meglepetéstől még nem igazán tértem magamhoz. A feleségem arcát bámultam, aki próbált magára nyugalmat, és egy mosolyt erőltetni.
Túl sokáig halogattuk, hogy elmondjuk neki a teljes igazságot, de végül is okos volt, s önmagától jött rá, hogy valami itt nem egészen úgy van, ahogyan ő azt gondolja. Ha belegondolok, a különbségek valóban nyilvánvalóak voltak, ha csak a szemszínt nézzük is. Az enyém barna volt, feleségemé kék, s Livé smaragdzöld. De voltak más apróságok is, mint a pisze orra, a törékeny alkata, de még a fülcimpája is.
- Szerintem inkább hasonlítok Charlotte nénire. - állapította meg, majd megemelte a kis szoknyáját, ahogy tőle látta, s úgy járt-kelt előttünk, mint egy nemes dáma, majd ránk nevetett. - Látjátok? Úrinő vagyok!
Feleségem mellém lépett és megfogta a kezem, s ahogy rá néztem hangok nélkül azt formálta a szájával: „Mondjuk el neki”.
- Biztos vagy benne? - suttogtam, de nem elég halkan, mert Liv is meghallotta, s átható zöld pillantásával vizslatni kezdett bennünket.
Julianám bólintott, s én egyetértőleg visszabiccentettem.
- Liv, kicsim beszélnünk kell valami fontos dologról. - mondtam, majd kihúztam egy széket, s leültem a konyhaasztal mellé. Feleségem pedig a másik oldalra telepedett. - Tudod ugye, hogy mi nagyon szeretünk téged?
A kislányon, a mi kislányunkon, akit mi neveltünk immár nyolc éve, most az arcán bizonytalanság fátyla lebbent át. Feltolta magát a szék ülőkéjére, arra, amin mindig is ő ült étkezésekkor, s onnan pislogott ránk, mint egy kis béka a fazék alól.
- Az a helyzet, hogy jól látod a helyzetet. - szólalt meg Julianám, s bátorítólag megszorította Liv kis kezét. - Tényleg Charlotte néni az igazi anyukád és te egy igazi von Hausenberg vagy.
- Akkor nemes kisasszony vagyok, mint ő?
Szinte egyszerre bólintottunk. Szerencsére mindig is bálványozta Hausenberg kisasszonyt, aki mindig annyira előkelően viselkedett. Amit minden bizonnyal főként irigyelhetett még, az a sok fodros ruhája.
- De jó! - mosolyodott el, majd egy pillanatra elhallgatott, és elgondolkodott. - De akkor te ki vagy nekem, ha te nem vagy az anyukám?
 |
| Forrás: |
- Tudod, apád tett valamit, amivel Charlotte kisasszonyt nehéz helyzetbe hozta, s ránk bízott, hogy neveljünk fel téged a legjobb tudásunk szerint.
Nagylelkűen inkább elhallgattuk előle azt, hogy kényszeredett helyzetében Charlotte kisasszony lemondott volna egyszülött gyermekéről, s kitette egy erdőbe télvíz idején. Liv meg is fagyott volna, ha mi nem találunk rá. Megértettük ugyan az okokat, de a mi valóságunk más volt, mint a nemeseké.
- Akkor te sem vagy az igazi apukám? - kérdezte, s azzal már sírva is fakadt. - Akkor kik vagytok ti nekem? Csak idegenek? Kik vagytok ti nekem? - bőgte. - Papa, mondj már valamit!
Odaléptem hozzá, s potyogó könnyek közt húztam magamhoz a kis kócos buksiját.
- A legdrágább kincsünk vagy, a mi kis angyalkánk. Bár vér szerint ugyan nem vagyunk rokonok, a szívünk minden szeretete a tied, ugye tudod?
A kislány bólintott, s még jobban belefúrta kicsiny orrát a hasamba. Megsimogatta kócos, puha haját, majd leguggoltam hozzá.
- Mindig is az én kis hercegnőm maradsz, akármi történjék is. – mondtam, s egy nagy puszit leheltem a könnytől nedves arcára. - Nagyon szeretlek kicsim.
Eltelt néhány nap, mire a Hausenberg címerű hintó újra megállt az udvarunkon. Liv most is, mint mindig boldogan szaladt Charlotte „nénikéje” elé és vidáman csacsogott. A nappaliban is mellé telepedett, miközben beszélgettünk és teázgattunk. Bárhová ment, követte őt, mintha csak az árnyéka lenne. Amikor némi csend támadt Charlotte nagyvilági beszámolói között, Liv szelíden hozzábújt és halkan azt mondta:
- Tudom ám, hogy te vagy az anyukám!
Julianám kezében megállt a kiskanál, Hausenberg kisasszony pedig köhögni, fulladozni kezdett a félrenyelt italtól, s a forró teát majdcsak magára borította. Akkor jutott eszembe csak, hogy már mindenki tudta a titkot, csak épp Charlotte-ot felejtettük el tájékoztatni arról, hogy ez a kis okos lány mindenre rájött.
A történet előzménye: A GYERMEK című írásom. A címre kattíntva most elolvashatod.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Pitti 2020.11.13. 06:41:19
Paul Moss Bennett 2020.11.24. 10:29:12