Átellenben lakott Pali bácsi. Mivel nekem is ez a keresztnevem, egyhamar megkedvelt. Bár nagyapáék inkább csak „az Öreg Tojásnak” hívták, talán mert a feje hasonlított hozzá, vagy csak szeretett ott ücsörögni náluk a padon. Ilyenkor, amikor átjött mindig hozott valami gyümölcsöt. Őszibarackot, amik akkorák voltak, mint a két öklöm egyberakva, vagy epret. Emlékszem, a szája széle is lila volt, ami arról, árulkodott, ő is abból lakmározott előtte. Bár idős volt már, közel sem volt olyan ráncos, mint azt a kora alapján gondolt a volna az ember, bár bőre májfoltos volt, és szederkés. 

Volt, hogy mi is átmentünk, és annak ellenére is merészkedtünk a pincébe, hogy mamám azzal riogatott, hogy elvisz a kamóri. Igazi patkoló kovács volt, és egy alkalommal láthattam is, hogyan is történik a patkolás. Persze én is rögtön megkérdeztem, amit ilyenkor minden gyerek biztosan megkérdezett: „És ez nem fáj a lónak?” De nem fájt neki. 

Egyik alkalommal kimentünk a Nagymezőre, hogy megnézzük a gulyát, és a ménest. Gergely bácsi hintójával mentünk, azzal, ami versenyt is nyert, és én olyan büszke voltam, hogy ott ülhettem a bakkon, és néztem, ahogy Gergely bácsi ügyesen forgatta az ostort, mindig csak egy picit meg-meg csipkedve a lovak oldalát úgy has tájékon, s ettől gyorsabb tempóra váltottak. 

Aztán kincseket kerestünk, és a góré oldalában titkos alagutat találtunk annak belseje felé. Nem számított, hogy kissé előbb volt a ketrec, amelyben mamám Morzsi kutyája lakott, és ahogy lelógó pókhálókon kívül, amik belénk akadtak, még pár potyautas is átugrált ránk Morzsiról. Kicsit vakaróztunk ugyan, de mint a kutyus is, mi is hamar szétugrattuk a vérünkre szomjazókat. Aztán a góré belsejébe előmászva az ajtó feletti keresztrúdon hintáztunk, s azt elengedve kirepültünk. 

A nagy almafa volt a másik bázisunk. Jean Maris Kapitány című filmje után eljátszottunk egy-egy jelenetet. Az ágakba csimpaszkodva, mint két kis majom libbentünk ágról ágra, és ki tudja miért, sohasem estünk le. Egymással vívtunk mamám dália karóit használva, és amikor eltört gyorsan eldugtuk, nehogy észrevegye. 

Kis műanyag kádban fürödtünk, amiből a lábunk ugyan kilógott, de nem bántuk. Viszont hétvégén mamáék befűtöttek a fatüzelésű bojlerbe, és az volt ám a királyi pancsikolás!

Forrás:  polyvore.com

A szomszéd kislánnyal mindenféle zöldségekből salátafélét csináltunk. Egy nagy kaszás dinnye héja volt az edényünk, amiben mindent összekavartunk, és bár érződött rajta a dinnye íze is, ahogy a mázsán ülve elfogyasztottuk, ez minket csöppet sem zavart. S amikor tápot szórtunk a malacok elé, nem tudva, hogy az milyen táp volt, mosolyogva mondta, hogy lehet csirke táp volt, és szárnyuk nő majd a malacoknak. Fekete szeme ragyogott, s ekkor talán már szerelmes voltam belé.

Minden más volt akkor. Nem volt mobil telefon sem, még hülye sem, nem hogy okos, de nem kellett bennünket félteni sem. A nyomós kútba csimpaszkodva ittunk, ha szomjasak voltunk, elbírta a tenyerünk a zsíros kenyeret, ami hol hagymával, hogy megborsozva-paprikázva hol meg csak üresen egy almával ettünk. Biciklikkel száguldoztunk az utcában, ahol az aszfaltnak még a hírét sem hallottuk, de boldogok voltunk. S ha lement a nap, anyu kijött és beparancsolt bennünket, s másnap kezdődhetett minden előröl.

Ha kijött az udvarra mi már teli torokból skandálni kezdtük, hogy: 

– Csíkos Zebra, Csíkos Zebra!

Eleinte csak tűrte és tűrte, nem szólt semmit, de egy idő után megunta és visszakiabált:

– Én nem vagyok az! – talán azt remélte, hogy ez az enyhe tiltakozási kísérlete majd megtöri a gúnyolódás keltette kedvünket, de az erőtlen próbálkozása nem igazán számított. Annál jobban mondtuk a magunkét. Csak azért is. Kis kopasz feje egyre vörösebb lett, mint egy kis pulykának, szinte dagadt, de mi tovább élveztük a szekálását. Már még kis rigmust is fabrikáltunk, és fennhangon ismételgettük:

– Csíkos Zebra, gyere ki a hídra! Csíkos Zebra, gyere ki a hídra!

Mérgében megragadott egy cserépdarabot, és elhajította. Nem tudom, ennyire jól tudott-e dobni, vagy vagy csak szerencséje volt, de ahogy az susogva átszelte a levegőt, nagyot koppant a homlokom közepén. Most már ordítottam én is a sajgó fájdalomtól, amit ő okozott nekem, és sírt ő is attól a lelki fájdalomtól, amit én és a többiek okoztunk neki. 

Az eset óta eltelt néhány hét, és már nem lehetett hallani a szokásos skandálást az udvaron. Az udvaron szomorúan azt suttogták, hogy meghalt, mert valami leukémia nevű betegség elvitte. 

Megrázott a hír, mert nagyon csúnyán viselkedtem vele, és soha többé nem mondhattam azt neki, hogy sajnálom. Nem lehettem többé sem az ellensége, sem a barátja. Egyszerűen csak nem volt tovább. Bezárta egy hideg, sötét komor sír, ahová már nem hallatszódott be a kántálás:

- Csíkos Zebra gyere ki a hídra! Csíkos Zebra...

Forrás: Kortárs online

Mire észbe kaptam, már ott álltam a házuk előtt és megnyomtam a csengőt. Először nem jött ki senki sem, pedig ott ácsorogtam jó ideig. Bosszankodtam, mert nem láthattam a lányt, aki valamiféle új, varázslatos dolgot hozott az életembe. Hazamentem, de otthon nem igazán találtam a helyem. Körülbelül egy-másfél órát bírtam ki, amit fel-alá járkálással töltöttem, majd újra elindultam szerencsét próbálni, mint a mesében. Eléggé közel laktak hozzám, csak egyetlen utcán kellett végigmennem, s így öt perccel később az ujjam ismét a csengő gombjára tapadt. 

Lilla nyitott ajtót, majd a kapukulccsal a kezében rám mosolygott, és kedvesen beinvitált. Talán mióta megérkeztek, én lehettem az első vendége, így lelkesen végigvezetett a házon. Engem lenyűgözött az a sok könyv, amely akár egy kisebb könyvtár is lehetett volna és a dohányzóasztal szélén álldogáló óriási, aranyozott szamovár. Aztán az ő szobájába mentünk, amely lényegesen kisebb volt, szinte csak egy talpalatnyi hely, amelyben elfért egy asztal, egy ágy, két szék. Mégis nagyon otthonos volt. Büszkélkedve mutatta meg a polcot, amely tele volt szebbnél szebb, különlegesebbnél különlegesebb babákkal, amiket már évek óta gyűjtött. 

Forrás: nlc

Beszélgetni kezdtünk suliról, családról és minden másról, s én úgy éreztem, most sokkal jobban feloldódott, mint a suliban bármikor, bárkinek. Lenyűgözött a tájékozottsága és a kedvessége. Ahogy mondani szokás, „megfőzött”, és valószínűleg ennek a tudatában sem volt. 

Talán szerencsémre, mert mondhatjuk szerencsének, sokat hiányzott a suliból, mert az édesapja volt az igazgató akkoriban, s megtehette. Így, amikor csak szerét ejthettem, elmentem hozzá, és végtelennek tűnő órákat tölthettem vele kettesben, ahol nem zavart senki, s ebben a világban nem volt más csak ő és én. 

Egy alkalommal kiültünk az aknatetőre, amely a kert közepe táján helyezkedett el, s a család Berekfürdőben frissen szerzett mogyoró készletét dézsmáltuk, mint két éhes mókus, csak éppen kalapáccsal a kezünkben. Kedélyesen beszélgettünk, az arcunk fürdött a ragyogó napfényben, én közben Lilla-illatot szívtam magamba, s ő nevetgélve figyelte azt a szeplős kócos kisfiút, aki én voltam.