Forrás: Kortárs online

Mire észbe kaptam, már ott álltam a házuk előtt és megnyomtam a csengőt. Először nem jött ki senki sem, pedig ott ácsorogtam jó ideig. Bosszankodtam, mert nem láthattam a lányt, aki valamiféle új, varázslatos dolgot hozott az életembe. Hazamentem, de otthon nem igazán találtam a helyem. Körülbelül egy-másfél órát bírtam ki, amit fel-alá járkálással töltöttem, majd újra elindultam szerencsét próbálni, mint a mesében. Eléggé közel laktak hozzám, csak egyetlen utcán kellett végigmennem, s így öt perccel később az ujjam ismét a csengő gombjára tapadt. 

Lilla nyitott ajtót, majd a kapukulccsal a kezében rám mosolygott, és kedvesen beinvitált. Talán mióta megérkeztek, én lehettem az első vendége, így lelkesen végigvezetett a házon. Engem lenyűgözött az a sok könyv, amely akár egy kisebb könyvtár is lehetett volna és a dohányzóasztal szélén álldogáló óriási, aranyozott szamovár. Aztán az ő szobájába mentünk, amely lényegesen kisebb volt, szinte csak egy talpalatnyi hely, amelyben elfért egy asztal, egy ágy, két szék. Mégis nagyon otthonos volt. Büszkélkedve mutatta meg a polcot, amely tele volt szebbnél szebb, különlegesebbnél különlegesebb babákkal, amiket már évek óta gyűjtött. 

Forrás: nlc

Beszélgetni kezdtünk suliról, családról és minden másról, s én úgy éreztem, most sokkal jobban feloldódott, mint a suliban bármikor, bárkinek. Lenyűgözött a tájékozottsága és a kedvessége. Ahogy mondani szokás, „megfőzött”, és valószínűleg ennek a tudatában sem volt. 

Talán szerencsémre, mert mondhatjuk szerencsének, sokat hiányzott a suliból, mert az édesapja volt az igazgató akkoriban, s megtehette. Így, amikor csak szerét ejthettem, elmentem hozzá, és végtelennek tűnő órákat tölthettem vele kettesben, ahol nem zavart senki, s ebben a világban nem volt más csak ő és én. 

Egy alkalommal kiültünk az aknatetőre, amely a kert közepe táján helyezkedett el, s a család Berekfürdőben frissen szerzett mogyoró készletét dézsmáltuk, mint két éhes mókus, csak éppen kalapáccsal a kezünkben. Kedélyesen beszélgettünk, az arcunk fürdött a ragyogó napfényben, én közben Lilla-illatot szívtam magamba, s ő nevetgélve figyelte azt a szeplős kócos kisfiút, aki én voltam.

– Gyere, megtanítalak gépelni! - mondta. - Én lediktálok egy szöveget, és a végén kijavítom.

Akkoriban még nem használtam semmi effélét, a számítástechnika is gyerekcipőben járt, és az első találkozásom a számítógéppel még jócskán váratott magára. Nem csoda hát, hogy a betűket idegesen keresgéltem, s gyakran félre is ütöttem. A szöveg a végére tele volt piros javítással, amit Lilla alaposan és pontosan megjelölt. Szégyelltem magam, holott tudtam, ennél mérföldekkel jobb helyesírás tudásom, de eszközhasználatból megbuktam.

Forrás: Femina.hu

Volt még egy nagyon fontos pillanat a kapcsolatunkban, már ha ezt lehetett annak nevezni, így gyermekfejjel. Bent ültünk a szobájában ugyancsak, s egy tudományos kérdésekkel teli társasjátékot játszottunk. Lilla mosolyogva csillogtatta meg a tudását mindenféle nagyképűségtől mentesen. Ha ilyen szituációba keveredtem vele, úgy éreztem, próbálja átadni azt a tudást nekem, amit ő már megszerzett. Tanított és inspirált.

Megnézte a kártyát, amit húzott és feltette a kérdést:

– Mennyit lélegzik egy felnőtt ember egy perc alatt?

Hogy is tudhattam volna rá a választ akkor? Alsóbb osztályokban környezetismeret óra volt még csak akkoriban. Az emberi test rejtélyeit nem fedeztem még fel, így egy kis huncutsággal megspékelve elkezdtem a mellette álló édesanyja légzését számolni. Persze a Lilla által adott időkorlát hamar lejárt, s én csúfosan felsültem, de nem törődtem a kudarccal, mert más járt a fejemben. 

Ahogy néztem őt, a mosolyát, tengerkék szemét, úgy éreztem, muszáj elmondanom neki, hogy szeretem. Még ma is emlékszem, milyen hangosan dobogott a szívem. Ha jól fülelt volna, talán még ő is meghallja, és megkérdezi, hogy mi ez a hang? Talán légkalapács? Próbáltam húzni az időt, hogy még vele lehessek. 

„Ne menjetek még el a rokonokhoz! Csak még egy kis időt kérek!” - de a fejem csak egyre vörösödött, a nyelvem pedig beledagadt a torkomba és sehogy sem sikerült kipréselnem magamból azt az egyetlen szót, ami sokat számított volna: „Szeretlek.”

Elmúlt a május, s eljött a június. Akkor már Lillát nem láttam egy ideje. Néhány osztálytársammal hazafelé tartottunk, s a házuk felé közeledve összeszedtem a bátorságom és rákérdeztem, tudnak-e valamit róla?

– Úgy tudom, visszaköltöztek Ózdra - mondta Zsuzsi.

Egyedül maradtam a gondolataimmal. Felnéztem az ablakára, ami vak szemekkel bambult vissza rám. Nyoma sincs a függönynek, vagy a mezei virágoknak, amiket valamikor a párkányára tettem. A megbántottságom elpárolgott, s innen már csak a magány kísért tovább. Ott baktatott mellettem, göcsörtös botjával meg-megbökve fütyörészett, míg én az orromat lógatva poroszkáltam hazáig. 

Évek teltek el, s próbáltam megtalálni, remélve, hogy nem felejtett el, de csak manapság, hogy olyan fejlett az internet, találtam csak rá. Kiderült, tanár lett ő is, mint a szülei, s az eljövendő ifjúság szívét és fejét tölti meg azzal a csillogással, amelyből én is kaptam gyermekként. Feleség lett és anya, s csak remélni tudom, hogy olyan boldog, mint amilyen én voltam, amikor még az a kócos kis srác voltam.