– A temető nem játszótér! – korholt mindig mamám. – Majd beleesel az egyik sírba, aztán megnézheted magad!

Igazából hittem is, meg nem is. Akkor még nem hittem a szellemekben, és a holtakat sem féltem, bár lehet, hiba volt. Egyszerűen csak szerettem a csendet, azt a nyugalmat, ami a hely atmoszférájából áradt. 

Aznap is a sírok között mászkáltam. Ilyenkor hallgattam a madarak énekét, de most különös módon egy sem felelt. Tényleg halotti volt a csend. Még a hűvös szél fuvallata is másmilyen volt. Mintha jeges kéz markolászná a szívemet. A nap is eltakarta arcát egy jókora sötét felhővel, csak néhány sugara fénylett mattul a haragos kék égen. 

Egy különös sír keltette fel a figyelmemet, amely csendesen megbújt a fák tövében. A régi beton teljesen megfakult már, látszott rajta, hogy megrágta az idő. A fejfa részén különös kővirágok ingái tekeregtek, mintha egy játékos gyermek ujja nyoma lenne. A nevet, onnan, ahol álltam, nem lehetett elolvasni, hiszen a felirat igencsak megkopott, és a borostyán is vastagon benőtte. Szinte szólítgatott, és mint kíváncsi gyermek, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy közelebbről szemügyre ne vegyem.

Biztosan nem él már egyetlen hozzátartozó sem, mert nem láttam rajta sem vágott, sem élő, de még elszáradt virágot sem, csak gyomot. Ahogy egyre közeledtem, a merszem egyre inkább fogyatkozott, ezért, hogy bátorítsam magam egy furcsa gyermekdalt kezdtem énekelni:

Abba az irányba pillantottam, ahol nagyanyót sejtettem, és arra gondoltam, mi van, ha tényleg leesem az egyik lyukba a holtak közzé. Lehet, meg sem találnának. Nem igazán vágytam sem halott emberek, sem csontvázak közé, így elhessegettem magamtól a gondolatot, és a célra koncentrálni, elérni a különös sírt.

„Talán a fák miatt nem láttam” – gondoltam.

Azért valamelyest nyugalommal töltött el, hogy nem vagyok egyedül a nagy temetői csendben, Lassan közelítettem, mert nem akartam zavarni a nénit a gyászában, tudtam, hogy ez nem illik. A kíváncsiság tovább hajszolt, mint a felfedezőt, vagy kalandort, aki megérzi a kincs szagát. Már egész közel jártam, amikor a hirtelen felnézett, egyenesen a szemembe. Szelídnek ható tekintetében mégis volt valami, amitől úgy éreztem, ott, az összes erő kiszáll a testemből.

– Csókolom! – motyogtam alig hallhatóan, mert nem akartam neveletlennek tűnni.

– Jaj, de meg ijesztettél. Nem is hallottam, hogy jössz – mondta, majd félig elázott zsebkendőjével letörölte az utolsó könnycseppet is. - Drága férjem. Ő fekszik itt, Isten nyugosztalja szegényt. Csak már öreg vagyok nem tudom már rendbe tartani a sírját. A tulipánok is elhervadtak, látod?

Néztem én, de nem láttam mást, csak borostyánt, amely keresztül-kasul átszőtte az egészet, és füvet. Lehet, hogy valaha volt ott valami, de most nem volt. Hogy mi fordult meg a fejemben akkor egész pontosan, mér nem tudom. Talán, hogy már nem úgy lát szegény, vagy csak meghibbant, de mivel nem akartam megbántani, csak buzgón bólogattam.

– Hallgass a szavamra, kisfiam – emelte fel csontos görbe ujját, amely megsárgult körömházban végződött. - Előtted még itt az egész élet, de ne felejtsd el soha, bárhová vet is a sorsod, hogy honnan jöttél, és hová tartasz.  Lebegjen mindig a szemed előtt, hogy a család az első. Nehogy úgy járj, mint én. Már csak akkor jöttem rá, amikor mindenkit elvesztettem. Ha becsukod a szemed és jól figyelsz, meghallod, mennyi megtört szív zokog a szélben.

Becsuktam a szemem és próbáltam fülelni. Egészen távolról hangokat hallottam. Valaki mintha szólított volna. Jeges borzongás járta át a testemet. A szívem vadul kalapálni kezdett, a fülemben zúgott a vér Erősen összeszorítottam a szemem, nem akartam látni, hogy ki vagy mi jár itt a nevemet kiáltva. Befogtam a fülem, és hogy múljon a félelem, énekelni kezdtem azt az előző borzasztóan morbid gyerekdalt, de még így sem tudtam elnyomni a lépések zaját és az érzést, hogy valami egyre közelít felém majd a vállamhoz ér.

– Hát ide bújtál el!

Rémülten felsikítottam, kinyitottam a szemem és a kezem védekezően az arcom elé emeltem. Nagyanyó volt az. Remegve öleltem magamhoz. Még soha senkinek nem örültem úgy, mint neki, s bőgtem, mint egy óvodás.

Attól a naptól kezdve sohasem indultam felfedezőútra egymagam, sőt, ha lehetett kerültem a temetőt is. Ám a mai napig, ha a sírhely felé járok, hallom, hogy egy idős nő énekel. Azt a dalt, amivel akkor én bátorítottam magam és aztán kacag. Gúnyosan, kárörvendően. Kacag bele a temetői csendbe.