De nem mindig voltam az a lény, akitől már én magam is undorodom: egy rohadt vámpír. Emberként születtem egy szép nyári este a Római Köztársaságban, ami később birodalommá vált, s ti is így ismeritek. 

Eltelt kétezer év azóta, és még néhány pár száz, és olykor már nem sikerül pontosan visszaemlékeznem, a memóriám már néha kihagy. Azt a szörnyű napot viszont sohasem felejtem, amikor megtámadta a falunkat egy csapat vámpír. Mindenkit megöltek, és én is haldokoltam már, amikor mesterem feltépte önnön karját, és vérét az ajkaim közzé csepegtette. Szörnyű kínok között változtam át. Nem akartam ezzé lenni, de meghalni féltem. Micsoda gyáva alak vagyok. 

Hozzácsapódtam átváltoztatóm „fészkéhez”, miközben egész bensőmből gyűlöltem, és megvetettem őket. Akkoriban még nem voltam hajlandó ölni, és állatok vérén éltem. Amikor már elég erős lettem, végre bosszút állhattam minden egyes falusiért, mindenkiért, akiket szerettem, és elvettek tőlem. Mire észrevettem volna úgy elmerültem a mocsokba, a halálhörgéses éjszakákba, hogy végül olyanná váltam, mint azok, akiket szívből megvetek. Olyanná, mint akiket a saját kezeimmel pusztítottam el… De nem akadt senki, aki az én szenvedéseimnek véget vetett volna. 

Egy harminc éves férfi testében ragadt a kétezer ötszáz éves lelkem. Hiszen ma is éppen olyan nyári éjszaka van, mint amikor megláttam napvilágot, bár ha ezt tudom, hogy ez vár rám, hamarabb véget vetek az életemnek, méghozzá önkezemmel. 

A középkort szerettem. A városok sötét utcáin vadásztam örömlányokra, vagy belopóztam a börtönökbe, és a rabok vérét szívtam, akik nem tudtak ellenállni a láncok miatt, vagy boszorkánynak kikiáltott nőket takarítottam el, mondván, hogy úgy sem fognak hiányozni senkinek. Persze hamar rájöttek, hogy valamiféle furcsaság történik, és üldözőbe vettek, pedig – mentségemre szóljon – nem jókedvemből tettem mind ezt. A túlélésemről volt szól.

Településről településre vándoroltam. Néha társamul szegődött valaki, aki elfogadta, hogy mi vagyok, és megtett nekem ezt–azt, hogy kijussak a városfalakon kívülre. Cserébe azt kérte, változtassam őt is vámpírrá. Miután megmutattam neki, miféle nyomorúságos élet ez, már többé nem akart vámpír lenni. 

Volt, hogy szerelmes lettem, de el kellett tűrnöm, és szenvednem, ahogy az idő eltelik felette, miközben én nem vagy csak alig változok. Ő pedig ráncos lett, görbehátú, majd aztán az egykor volt gyönyörű nő csak elporladt, akár a korhadt nyárfakéreg, s én semmit sem tehettem. Soha többé nem akartam senkit sem szeretni, de a szív bolond jószág. Megpróbáltam másképp és még azelőtt elhagytam, hogy bármi kibontakozhatott volna köztünk. De az, hogy végig kellett néztem, ahogy máshoz adják, az jobban fájt, mint valaha. Mintha a szívemet tépték volna ki gyökerestől.

Olykor összefutottam más vámpírokkal is, de miután megtudták a nevem, sehol sem fogadtak be. Aki kiírtja a saját fészkét, annak máshol sincs helye. Számkivetett voltam saját fajtám között is. Próbáltam megőrizni emberségemet, de olykor engem is elnyelt a fenevad, és felül kerekedett rajtam. Ezt ezek a vámpírok sohasem érthetik meg. Már régen elveszítették önmagukat, elfelejtették, milyen volt embernek lenni. Csak én küzdök magammal, magamért. Olyan ez, mint Szent György harca a sárkánnyal. Az utolsó pillanatig kétséges, ki kerekedik felül a másikon. Az én küzdelmemnek vajon mi lesz a vége? Olyan leszek majd, mint azok, akik beleőrülnek a magányba? Hát nem.

Hosszú idő volt ez. Láttam Hannibált átkelni az Alpokon elefánt háton, láttam Róma bukását, és az arabok betörését Európába. Láttam lovon hátrafelé nyilazó magyarokat, törökök előtt térdre rogyó országokat, guillotine alól kigördülő királyi fejeket. Lánctalpak dübörgését, fegyver ropogást és napalm szagot. Elég volt, fáradt vagyok.

Most, hogy itt ülök a sziklán, gyermekkorom régi helyszínén, olyan, mintha az egész csak egy hosszú rémálom lett volna. Valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalom száll most meg, mert tudom, hogy ma vége lesz a szenvedéseimnek. Úgy megyek el, ahogy jöttem, és senki nem fogja tudni, hogy itt jártam. Akik valaha emlékeztek rám, már rég halottak. Gyakorlatilag én is az vagyok, így ideje nekem is megpihennem. Több mint kétezer évig jártam a világ egyik zugától a másikig, de mindig sötétben, hát ideje, hogy most már én is lássak végre egy kis fényt. Egy utolsó napkeltét, úgy, ahogy gyerekkoromban, itt, a Fumaiolo hegyen ülve, (bár akkoriban másként nevezték). Innen látszik a szőke Tiberis, és a nap sugarai gyengéden végig simítják a felszínét, mint az anya, aki gyermekét csitítja. Micsoda gyönyörű végső nyugalom. A fáradt testem végre felparázslik, ahogy a felkelő nap sugarai hozzámérnek és elkavarodik a széllel.