2020. december 21. 21:58 - PMBennett

Farkasbőrben

A farkas végig lopakodott a kertek alatt. Hideg volt a tél, és a nap is elérte a látóhatárt. Tudta, hogy a mai éjszaka sokkal fagyosabb lesz, mint az eddigiek. Érezte a csontjaiban, ezért igyekezett valami meleg helyet és némi élelmet keresni. Nem bízott az emberekben, pedig valaha ő is ember volt. Ki tudja, hogy ki, miért és miféle szeszélyből változtatta farkassá? Már nem emlékezett az első napjára farkasként. Talán kétszer volt tél és egyszer volt nyár azóta, de ez nem egészen biztos.

Valaha volt neve, és társai is, akik ezen a néven szólították. Most nincs neve, semmije és senkije, csak a fényes, szürke bundája, és egy átkozottul korgó gyomra. Megevett mindent, amit talált, nem válogathatott. A füvet is, még akkor is, ha utána kihányta.

Forrás: 24.hu

Az ablak és ajtóréseken keresztül kiillanó illatok játékosan csalogatták. Megcsavartak az orrát, s majd amikor gyomra végre hangosan zuborogni kezdett, szétfoszlottak és elillantak a széllel. Beleszagolt a levegőbe. Nem az előbbi illatot kereste, hanem az emberek szagát, de nem érzett semmit.

„Remélem, biztonságos” – gondolta, s bebújt a drótkerítés alatt.

Éhség ide vagy oda, nem feledkezhet meg az óvatosságról. Ó azok az átkozott kutyák, hogy utálta őket, de most nem volt elég ereje hozzá, hogy megverekedjen velük. A nélkülözés meglátszott rajta, kiálltak a bordái. S talán a gazda is kijönne a csaholásra. Milyen megalázó. Úgy kell sunnyognia, mint egy rozsdabundás rókának.

Abban a pillanatban az orra ismét bizseregni kezdett, s megérezte a madár semmivel sem összetéveszthető szagát.

„Hmmm, ez biztosan kacsa! Egész biztosan az! Ma éjjel megtöltöm a bendőmet, ez már biztos.”

Ahogy közeledett, egyre inkább úrrá lett rajta az éhségérzet, a vadászösztön és az izgalom. Ahogy bejutott az ólba, az öt kacsából az egyiket rögtön fel is falta. Toll sem maradt túl sok utána.

„Hiába hangoskodtak!” - gondolta. - „Az egyikőtöket akkor is magammal viszem. Ki tudja, mikor jutok ilyen finom falathoz újra?”

A kétségbeesett sápítozásra világosság támadt az udvaron, majd egy iszonyatos csattanás tépte fel a tél esti csendjét, majd aztán még egy. Jól ismerte már ezt a hangot. Volt már hozzá szerencséje. Nem ez volt az első, hogy rálőttek, de talán két újratöltés között talán megbújhat az árnyékban és a kellő pillanatba elmenekülhet. De vajon miért ég és sajog így az oldala? Nem a kacsa miatt, amit megevett, az biztos. Szürke bundáján egy vörös folt éktelenkedett. Megnyalta, s a fájdalom villámként átcikázott a testén, a fülétől a farkáig.

Forrás:24.hu

Kutyák jöttek, és neki menekülnie kellett. Rémültében nem tudta már hány kerítésen bújt keresztül, vagy ugrott át. Még mindig maga mögött érezte üldözőit, pedig már rég lehagyta őket. Mire a hatodik, vagy hetedik szomszédot is maga mögött tudta, kifogyott a szuszból és összeesett. Hangosan zihált, majd minden elsötétült.

Amikor magához tért, nem volt többé farkas. Egy lány állt felette mosolygós arccal. Nevén szólította, amire egykor nem emlékezett, takarót terített meztelen testére, majd segített feltápászkodnia, s bebicegtek a jó meleg, fűtött házba. Kétség nem fért hozzá, hazatért. Mintha a farkas-lét csak álom lett volna, de az oldalán lévő fájdalmas seb emlékeztette a valóságra.

- Most már ne változz át, ha lehet! Soha többé! Úgy féltettelek!

- Ha rajtam múlik nem fogok! - mondta a férfi, majd magához húzta a lányt és megcsókolta. - De nincs felette hatalmam, tudod jól.

Címkék: fájdalom fegyver rövid fantasy átváltozás varázslat egyperces rövid történet Holt Költők Társasága kreatív írásos feladat

Szólj hozzá!

2020. december 18. 20:06 - PMBennett

Bolygó a láthatáron

Forrás: Playbuzz.com

Nem tudom már mióta sodródom itt az űrben. A napok itt olyan egyformák és feketék. Eltelt már néhány év, mióta magam mögött hagytam az otthonomat, a Földet, de hogy pontosan mennyi idő telt el azóta, talán jobb ha nem is tudom. Vonzott a kalandvágy, amikor jelentkeztem a programba, de nem gondoltam volna, hogy a magány ennyire fájdalmas lehet. Valamiféle értelmes életet kellene találnom az univerzumban, de azt hiszem, túl messzire bátorkodtam, és már jó ideje összeköttetésem sincs a szülőbolygómmal. Csak sodródom és az űrhajóm irányító rendszere, egy számítógép minden kapcsolatom. Ez pedig, valljuk be, majdcsak olyan, mintha magamban beszélnék, de legalább arra jó, amire tervezték. Életben tart engem, információkat ad, irányítja az űrhajót. Unalmamban már összedobtam egy kis programocskát, hogy fejlesszem a tudását, de ez csak amolyan házibarkács program. Túl mélyen nem mertem belenyúlni, nehogy megszüntessem a saját létfenntartásomhoz szűkséges funkciókat. Így is a hibernációs kamra meghibásodása a legénység többi tagjának a halálát okozta. Nem kockáztathatok. Vajon egyszer rám is így találnak majd? Az űrben keringve, mint egy Bolygó Hollandi?

Egyik reggel a komputer riasztására ébredtem. A vezérlőbe siettem, s akkor láttam meg azt a planétát. Elsőre olyannak tűnt, mint a Föld, és azt hittem, hazaérkeztem, de néhány másodperc alatt rájöttem, hogy bár ez volna a szívem vágya, de ez mégsem az én otthonom. Kék, fehér, barna és zöld sávok kanyarogtak a felületén, s úgy tűnt, mintha légköre és felszíni vizei is lennének. Egy olyan bolygó felett lebegtem, amin nagy valószínűséggel még élet is lehet, ha szerencsém van. Számítógépes elemzést kértem az ismeretlen bolygóról, ami megerősítette, amit gondoltam: életre alkalmas, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy van is rajta. Talán csak fejletlen formában. Minden esetre a levegő összetétele is pontosan a Földével megegyező, és még a hőmérséklet is olyan, mint egy kellemes májusi napon. Lekértem a hajónaplót, és bediktáltam a felfedezésemet, majd úgy döntöttem, ezt közelebbről is meg kell vizsgálom, elvégre ezért utaztam idáig.

– Hát akkor kalandra fel! Keress egy alkalmas helyet a leszállásra. Lehetőleg ne legyen nagyon szem előtt! – adtam ki a parancsot a fedélzeti számítógépnek, s úgy egy fél óra múlva már a parti homokban bukdácsoltam szkafander nélkül, mintha csak egy turista volnék.

Tovább

Címkék: sci-fi utazás rövid fantasy találkozás egyperces másik világ rövid történet kreatív írásos feladat

Szólj hozzá!

2020. december 03. 19:25 - PMBennett

A ketrec

Téma: írj, egy házról, amiben nagyapád lakott és te megörököltél. A pincébe érve különös, természetfölötti lényeket találsz. Az egyik ketrecben egy gyenge ember könyörög, hogy engedd ki.

A ház, ahol nagyapám élt távol esett mindentől. Ahogy rágördültem a felhajtóra, kinéztem a rég nem látott épületre, ami még most is ugyan olyan nagynak tűnt, mint amilyennek gyermekkoromból emlékeztem rá. Ennyi maradt nagyapámtól. A ház, ahol fiatal korom töltöttem.

Az ajtó nyikorogva feltárult, s némiképpen felkavarodott a por a hátam mögött besettenkedő széltől, s én prüszkölni kezdtem.

– A rohadt porallergia! – dohogtam. – Ráférne egy nagy takarítás. Szerintem a gyerekeknek és Annának is tetszeni fog – mondtam hangosan, nem zavart az sem, hogy igazából csak én vagyok ott.

Ahogy a feleségemre és gyermekeimre gondoltam, önkéntelenül is mosolyra húztam a számat. Elképzeltem, ahogy rohangálnak fel-alá, s én és Anna a teraszon ücsörögve boldogan nézzük őket.

Lehúztam a takarót egy-két bútorról, s gyönyörű lakkozott szekrény, puha, szivacsos szófa bukkant elő alóluk, szinte újszerű állapotban.

Hirtelen megálltam egy nagy tölgyfaajtó előtt. A pince. Még mindig hallom nagyapám szavát, hogy semmi körülmények között ne menjek le oda, de egyébként is mindig zárva tartotta. Némi időbe telt, úgy félórányi kutatásba, mire a kezembe tarthattam a fekete, régies kinézetű kulcsot.

– Hát jó, nagyapa, lássuk, mit rejtegettél előlem? – mondtam, majd kinyitottam az ajtót. Az ajtó mögött vak sötét volt, és olyan büdös, hogy felfordult a gyomrom. – Uhh, basszus, itt biztos megdöglött valami. De amilyen erős ez a bűz, ez biztos egy elefánt.

Kitapogattam a kapcsolót, az izzó előbb pislantott egyet, majd világosság támadt. A sálammal bekötöttem az orrom és a szám majd lemerészkedtem a nyikorgó lépcsőn. Poros polcok, asztalok, szekrények. Semmi különös, nem is értem, miért nem volt szabad ide lejönnöm.

– Jé, ez még a nagyi lekvárja! - kiáltottam. Boldogan gondoltam mamámra, aki még korábban, úgy öt éve hagyott itt bennünket.

Ahogy megemeltem az üveget, egy kattanásra lettem figyelmes, amit csuruszkoló hang követett, egyenesen a hátam mögül. Megperdültem, kezemben az üveggel, s ahol az előbb még egy fal állt, most egy titkos ajtó bukkant fel.

Tovább

Címkék: erőszak fegyver kedvenc rövid fantasy titok szörny egyperces rövid történet kreatív írásos feladat

Szólj hozzá!

2020. november 25. 08:05 - PMBennett

Az öreg vámpír meséje

Téma: egy vámpír rájön, hogy éppen ma 2500 éves

Fáradt vagyok. Hosszú életem volt, talán túlságosan is hosszú. Láttam birodalmakat felkelni és lehanyatlani, még így is, hogy többnyire a sötétben kellett járnom. Nappal a koporsómban feküdtem, hogy a Nap fénye ne árthasson nekem, éjjel pedig áldozatra lestem, akikről azt reméltem, hogy majd csillapítják a kínzó éhségemet.

De nem mindig voltam az a lény, akitől már én magam is undorodom: egy rohadt vámpír. Emberként születtem egy szép nyári este a Római Köztársaságban, ami később birodalommá vált, s ti is így ismeritek.

Eltelt kétezer év azóta, és még néhány pár száz, és olykor már nem sikerül pontosan visszaemlékeznem, a memóriám már néha kihagy. Azt a szörnyű napot viszont sohasem felejtem, amikor megtámadta a falunkat egy csapat vámpír. Mindenkit megöltek, és én is haldokoltam már, amikor mesterem feltépte önnön karját, és vérét az ajkaim közzé csepegtette. Szörnyű kínok között változtam át. Nem akartam ezzé lenni, de meghalni féltem. Micsoda gyáva alak vagyok.

Hozzácsapódtam átváltoztatóm „fészkéhez”, miközben egész bensőmből gyűlöltem, és megvetettem őket. Akkoriban még nem voltam hajlandó ölni, és állatok vérén éltem. Amikor már elég erős lettem, végre bosszút állhattam minden egyes falusiért, mindenkiért, akiket szerettem, és elvettek tőlem. Mire észrevettem volna úgy elmerültem a mocsokba, a halálhörgéses éjszakákba, hogy végül olyanná váltam, mint azok, akiket szívből megvetek. Olyanná, mint akiket a saját kezeimmel pusztítottam el… De nem akadt senki, aki az én szenvedéseimnek véget vetett volna.

Egy harminc éves férfi testében ragadt a kétezer ötszáz éves lelkem. Hiszen ma is éppen olyan nyári éjszaka van, mint amikor megláttam napvilágot, bár ha ezt tudom, hogy ez vár rám, hamarabb véget vetek az életemnek, méghozzá önkezemmel.

Tovább

Címkék: halál gyász emlék fájdalom rövid fantasy vámpír bántalmazás drámai egyperces javítva rövid történet kreatív írásos feladat

Szólj hozzá!

2020. november 15. 21:14 - PMBennett

A harcos lány és a félelf - Érkezés Oroshágóra

A zötykölődés a szekéren kissé elfárasztott, elrázott, és mire kinyitottam a szemem, már rég magunk mögött hagytuk manesiai – coliani határt. Hazaértünk, bár nem a szó szoros értelmében, mert az otthonunk még jó néhány napnyira van innen. De legalább vengrián földet taposhatunk. Innen már látszódnak a Grimson hegycsúcsai, amik olyan magasak, hogy állandó hósapka borítja kopasz fejüket. Az a szóbeszéd járja, hogy láttak itt egy hósárkányt is, amik a kódexek szerint már régen kihaltak.

A szerencse mellénk szegődött. Gond és támadás nélkül megúsztuk az egész utat. Pedig ha tudták volna az útonállók, milyen értékes fegyvereket szállítunk a szomszédos országba, Manesiába, biztos nem ússzuk meg ép bőrrel. Csak kis batárral indultunk neki a hosszú útnak, s így nem szúrtunk szemet senkinek, és álruhánk is elrejtett bennünket, s az én hegyes elf füleimet is.

Itt már biztonságban voltunk. Hála a milíciáknak, nem igazán maradtak banditák ezen a vidéken. Legalábbis itt Kagyar és Oroshágó között biztosan nem. Elkapdosták, bebörtönözték őket, és aki ellen állt, arra a biztos halál várt.

Mondjuk a baj így is megtalált minket. Liyára néztem, aki úgy tűnt, mélyen alszik, mit sem törődve az út egyenetlenségeivel. A sérüléseibe kis híján belehalt, ha nem vagyok ott, és nem kezdem el gyógyítani a sebeit. Ha Reynald, a papunk ránk nem lel, akkor valószínűleg az én mágiám még kevés lett volna ahhoz, hogy ennyire komoly sebeket ellássak. De ennek már három vagy négy napja, és Reynald minden nap szorgosan gyógyította, s különféle gyógyitalokat adott neki. Amikor nem figyelt persze én is bevetettem azt a kevéske mágiát, amim volt, ami kezdetben csak kicsivel volt több, mint a semmi. Csak hogy minél hamarabb újra talpra állhasson. Ezzel együtt a varázserőm is érezhetően nőni kezdett. Szinte használatról használatra éreztem a fokozódó energiákat. Talán a tettem önzetlensége miatt, vagy a folyamatos használat miatt, ki tudja.

Egyszer megébredt, rám nézett gyönyörű szemeivel elmosolyodott. Egészen zavarba jöttem a tekintetétől. Megköszönte, amit érte tette, és megfogadta, hogy nem megy addig sehová, amíg ki nem egyenlíti a tartozását. Életet életért. Én is megmentettem az övét, s ő is megfogja az enyémet. A másik felem ember, és épp úgy vengrián, akár csak ő. Ez nálunk így dívik. De mi lesz, ha nem lesz rá alkalma, hogy megmentsen, mert nem lesz olyan lehetőség? Még a végén el kell, hogy vegyem feleségül. Szó, ami szó, szép és nemes vonásai vannak, ajkai ívesek és teltek, szempillái hosszúak és sűrűek. Ahogy álmában mosolyog igazán bájos. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne nap mint nap mellette ébredni, gyerekeket nevelni. Azt kell hogy mondjam, ezt az ötletet, nem utáltam. Sőt.

Tovább

Címkék: utazás rövid fantasy romantikus varázslat egyperces folytatásos rövid történet Brilaan Univerzum Harcos lány és a félelf sorozat

Szólj hozzá!

2020. október 30. 13:36 - PMBennett

A harcos lány és a félelf

Kicsit mérgelődtem ugyan, hogy már megint a legfiatalabbnak kell vadásznia, de ki mást lehetne ugráltatni, ha nem a legkisebbet? Egy pap azért csak pap, attól a hájas, elpuhult fejvadásztól még a vaddisznók is sírva menekülnének. Messziről hallik ha jön, mert reng a föld. Még azt sem nézem ki belőle, hogy meg tudná védeni önmagát, ha úgy adódna, fejvadász múlt ide vagy oda. Akkor ki marad? Hát persze, hogy csak én. Az azért vigasztal, hogy ezen a részen már az én nyelvemet, a vengriánt beszélik, úgyhogy hamarosan magunk mögött hagyhatjuk Manesia nedves erdőségeit, és vár az én szép otthonom, a Colian Birodalom. Talán még egy napnyi utazás lóháton, vagy még annyi sem, és hazatérünk.

Forrás: devianart.com

Próbálom elhessegetni az ábrándjaimat a szülőföldemről és a feladatomra koncentrálni: a cserkészésre és a vadászatra. Csöndesen suhanok végig a sáros talajon. A tegnapi eső szépen eláztatott mindent, és most a csizmám is csupa lucsok. Szerencsére nem ázik be. Talpam alatt alig surrog a fű, a levél. Nem hiába, egy félelfnek a vérében kell, hogy legyen az erdőségek minden apró lehelete. Hangtalanul suhanok a fák között, mégis jó időbe beletelik, mire találok egy állatnyomot, ami minden bizonnyal friss, mert még élesen láthatóak a szélei.

Leveszem a hátamról az íjam, és ráhelyezek egy vesszőt. Az erdőben csend van, még madarakat sem hallok, ami kissé különös nekem. Kisebb emelkedőkön és lejtőkön keresztül követem a nyomot. Egy állat nem fogja követni a dombok alapvonalát, különösen ez az őz, átvág rajta, hogyha neki úgy tetszik. Ez a jószág eléggé megtornáztat.

Már jó fél órája vágtatok árkon-bokron át, amikor fémes csattogás üti meg a fülemet. Arra gondoltam, hogy talán egy falu közelében lehetek, és a kovács új fegyvereket kalapál, ám egyre közelebb érve apróbb kiáltások is megütik a fülem. Itt valakik vívnak.

Tovább kellene mennem, tudom, de hajt a kíváncsiság, hogy megnézzem, kik csatáznak? Ez elvileg egy békés ország, s a vengriánok tudtommal jelenleg nem állnak hadban senkivel. Végig osonok hát a fák és bokrok takarásában, miközben folyamatosan figyelek. Az én szemem úgyis jobb, mint egy emberé, nem lesz semmi gond, ha távolról megnézem, mi folyik itt. Úgysem láthat meg senki. Egyébként is el vannak foglalva egymással, minden bizonnyal.

Tovább

Címkék: halál erőszak fegyver rövid fantasy találkozás folytatásos javítva rövid történet Brilaan Univerzum Harcos lány és a félelf sorozat

Szólj hozzá!

2020. szeptember 20. 09:27 - PMBennett

Másvilági lovag - 1. Egy új világban

Amikor kinyitottam a szemem, már nem a szobámban feküdtem, még csak nem ágyban. Felettem azúrkék felhő, amin kövér bárányfelhők legelésztek.

„Alva járhattam. Megint.” - gondoltam, mert mostanában különös módon ez többször előfordult, holott előtte soha. - „Mindegy, Ideje hazamenni.”

Ásítottam egy nagyot, majd felültem. Egy finom szövésű bordó köpenyféle csúszott az ölembe. Tapintása finom volt és puha, a nyakánál valamiféle állatprém, amiről nem tudtam megmondani, mi volt szegény, amíg élt. Én magam pedig a tegnapi ruhámat viseltem, amiben az ágyba estem azután a hosszú, kimerítő munkanap után. Még részmunkaidősként is Tokió egyik menő éttermében felszolgálni nem volt gyerekjáték.

Megtöröltem a szemem, és nyújtóztam még egyet. Meglepően hűvös volt, és csak egy forró fürdőre vágytam, de úgy tűnt, itt ez nem lesz lehetséges. Egy sűrű erdő vette körbe azt a tisztást, amelynek a közepén az oltár állt. Óriási kőoszlopok vették körbe, aminek a tetején legalább akkora kövek feküdtek, mint maguk az oszlopok. Az egész olyan Stonehenge-szerű volt, már olvastam róla. Ám ennek a közepén egy asztalszerű oltár is volt, amin éppen én is feküdtem. Valamikor ilyeneken mutatták be az áldozatokat az isteneknek. Remélni tudtam csak, hogy az akkor volt, és nem áll szándékában senkinek sem a véremet ontani. Aztán persze az jutott eszembe, hogyha azt akarta volna, akkor már megtehette volna, amíg aludtam, és nem takart volna be ezzel a drága holmival. Nem is beszélve a birkagyapjúnak tűnő állatprémtől, ami az asztallapon terítettek végig, hogy az abból áradó dermesztő hideg ne hatolhasson a belsőmbe, a csontjaim közzé.

Aggasztott, hogy egyáltalán nem tudtam, hol is vagyok, hiszen ennyire zárt erdő még csak-csak, de ilyen kőtákolmány nem valószínű, hogy lenne itt Tokióban, még akkor sem, ha világ legnagyobb metropoliszáról is van szó.

Stonhenge

A szél megcibálta a fák ágait, s a hűvös fuvallat hatására libabőrös lettem. Leugrottam az oltárról és a nyakamba akasztottam a köpenykabátot, hogy valamelyest védjem magam a kihűléstől. Talpam alatt éreztem a selymes füvet, ami épp olyan jeges volt, mint amin eddig feküdtem. A lábamra néztem, amin nem volt más, csak a zoknim. Így persze érthető, hogy fázik az ember lába. Egy kézzel elkészített, díszes bőrcsizma volt odakészítve az oltár elé, finom, aprólékos munka. Még sohasem láttam effélét. Nem akartam megfázni, gondolom, biztosan nem fog megharagudni a tulajdonosa, ha kicsit kölcsönveszem. Az öltözködés befejezve végignéztem magamon. Érdekesen festhettem. Talán, mint egy elmebajos, aki azt képzeli, hogy egy középkori lovag, vagy efféle.

„Na mindegy, addig megteszi, amíg hazaérek.” - dörmögtem magam elé. - „Remélem, nem találkozok senkivel. Tuti, hogy bezárnának valahová.”

A körből kilépve, kissé arrébb sátrakat pillantottam meg. Mindegyik eléggé kicsi volt, de a középen egy nagyobb, méltóságteljesebb állt. Talán takarásban volt az egyik oszloptól, így egészen eddig nem is láthattam. Két őr strázsált a nagy előtt fényes páncélba bújva, míg a többi közt mindenféle népek sürgölődtek. Az egész tábor annyira közel volt, hogy ha akartam volna sem tudtam volna észrevétlenül besurranni a fák közé. Bár megpróbáltam, de nem sikerült.

- Sir Lockward, de jó, hogy visszatért! - indult el felém egy fiatal férfi, s közben nekem integetett.

Tovább

Címkék: sorozat halál erőszak fantasy lovag varázslat lovagkor folytatásos másik világ Egy új világban Másvilági lovag Brilaan Univerzum