„Alva járhattam. Megint.” - gondoltam, mert mostanában különös módon ez többször előfordult, holott előtte soha. - „Mindegy, Ideje hazamenni.”

Ásítottam egy nagyot, majd felültem. Egy finom szövésű bordó köpenyféle csúszott az ölembe. Tapintása finom volt és puha, a nyakánál valamiféle állatprém, amiről nem tudtam megmondani, mi volt szegény, amíg élt. Én magam pedig a tegnapi ruhámat viseltem, amiben az ágyba estem azután a hosszú, kimerítő munkanap után. Még részmunkaidősként is Tokió egyik menő éttermében felszolgálni nem volt gyerekjáték. 

Megtöröltem a szemem, és nyújtóztam még egyet. Meglepően hűvös volt, és csak egy forró fürdőre vágytam, de úgy tűnt, itt ez nem lesz lehetséges. Egy sűrű erdő vette körbe azt a tisztást, amelynek a közepén az oltár állt. Óriási kőoszlopok vették körbe, aminek a tetején legalább akkora kövek feküdtek, mint maguk az oszlopok. Az egész olyan Stonehenge-szerű volt, már olvastam róla. Ám ennek a közepén egy asztalszerű oltár is volt, amin éppen én is feküdtem. Valamikor ilyeneken mutatták be az áldozatokat az isteneknek. Remélni tudtam csak, hogy az akkor volt, és nem áll szándékában senkinek sem a véremet ontani. Aztán persze az jutott eszembe, hogyha azt akarta volna, akkor már megtehette volna, amíg aludtam, és nem takart volna be ezzel a drága holmival. Nem is beszélve a birkagyapjúnak tűnő állatprémtől, ami az asztallapon terítettek végig, hogy az abból áradó dermesztő hideg ne hatolhasson a belsőmbe, a csontjaim közzé.

Aggasztott, hogy egyáltalán nem tudtam, hol is vagyok, hiszen ennyire zárt erdő még csak-csak, de ilyen kőtákolmány nem valószínű, hogy lenne itt Tokióban, még akkor sem, ha világ legnagyobb metropoliszáról is van szó.

Stonhenge

A szél megcibálta a fák ágait, s a hűvös fuvallat hatására libabőrös lettem. Leugrottam az oltárról és a nyakamba akasztottam a köpenykabátot, hogy valamelyest védjem magam a kihűléstől. Talpam alatt éreztem a selymes füvet, ami épp olyan jeges volt, mint amin eddig feküdtem. A lábamra néztem, amin nem volt más, csak a zoknim. Így persze érthető, hogy fázik az ember lába. Egy kézzel elkészített, díszes bőrcsizma volt odakészítve az oltár elé, finom, aprólékos munka. Még sohasem láttam effélét. Nem akartam megfázni, gondolom, biztosan nem fog megharagudni a tulajdonosa, ha kicsit kölcsönveszem. Az öltözködés befejezve végignéztem magamon. Érdekesen festhettem. Talán, mint egy elmebajos, aki azt képzeli, hogy egy középkori lovag, vagy efféle. 

„Na mindegy, addig megteszi, amíg hazaérek.” - dörmögtem magam elé. - „Remélem, nem találkozok senkivel. Tuti, hogy bezárnának valahová.” 

A körből kilépve, kissé arrébb sátrakat pillantottam meg. Mindegyik eléggé kicsi volt, de a középen egy nagyobb, méltóságteljesebb állt. Talán takarásban volt az egyik oszloptól, így egészen eddig nem is láthattam. Két őr strázsált a nagy előtt fényes páncélba bújva, míg a többi közt mindenféle népek sürgölődtek. Az egész tábor annyira közel volt, hogy ha akartam volna sem tudtam volna észrevétlenül besurranni a fák közé. Bár megpróbáltam, de nem sikerült.

- Sir Lockward, de jó, hogy visszatért! - indult el felém egy fiatal férfi, s közben nekem integetett.

- Egyébként nem csodálom, uram, ha most különösen érzi magát. - mondta. - Ami azt illeti, valóban halott volt.

- Hogy mi van? - torpantam meg egy pillanatra.

- Halott volt. - ismételte meg a fiú. - Sajnálom, sir Lockward, de Önt megölték. De majd az úrnőm elmesél mindent.

- Megöltek? Ennél élőbb már nem is lehetnék. És ki az úrnőd és egyáltalán hol vagyok?

- Ne vicceljen már, sir Lockward. Hol máshol lenne, ha nem csodálatos Colian Birodalomban? A menyasszonya, Heartwood kisasszony felkérte a birodalmunk legjobb varázslóját, hogy visszahozza önt az életben. - nagyot sóhajtott. - Nagyon irigylem, hogy egy ilyen gyönyörű és nemes hölgy ennyire szereti Önt.

Hiába mondtam neki, hogy az én nevem Saito Nakamura, félig japán félig, magyar vagyok, és egy másik világból kerültem ide, de ő ezt elengedte a füle mellett. Úgy tűnik, szeretett ezen a különös, idegen hangzású néven hívni. Nem mondom, tényleg jól hangzott, és olyan érzést kölcsönzött ez az egész helyzet, mintha valóban egy középkori híres lovag lennék.

- Ez miss Heartwood sátra. - mondta, s amikor megálltunk, a két, fémpáncélba bújt őr szétrebbent, így teljesen szabaddá vált az utunk.  - Én magam nem tudok túl sokat a mágiáról, de talán ő vagy a varázsló felelni tud a kérdésére. Nekem is minden olyan furcsa ezzel a dologgal kapcsolatban.

Bejelentették az érkezésem, s néhány másodperc múlva, ahogy az utolsó szó is elhalt, egy lány jelent meg a sátor bejáratánál. Valamivel fiatalabbnak tűnt nálam, de a pontos korát nehéz lett volna megmondanom. Tört fehér színű ruhát viselt, amely csak még jobban kihangsúlyozta bőre halványságát. Hosszú, hullámos haja a vállára omlott, s azok a gyönyörű óriási kék szemek… Még sohasem láttam hozzá foghatót. Tartásán és mozgásán látszott, hogy nemes hölggyel van dolgom, ám amikor megpillantott, mintha egyszeriben megváltozott volna. A karjaimba ugrott, átölelte a nyakam, és megcsókolt.

- Hát visszatértél végre, édes szerelmem! Végre itt vagy! - suttogta, átölelt, s a fejét a mellkasomra hajtotta. - Hogy dobog a kicsi szíved! Tényleg dobog! El sem tudom hinni, hogy élsz! Újra élsz! - s ahogy ezeket a szavakat kiejtette, könnycseppek csorogtak végig az arcán.

- Miss Heartwood, én nem…

- Régen mindig a keresztnevemen szólítottál. Nem hívnál most is csak Cintiának?

- Cintia… - nyögtem, miközben megfogtam a vállait, amelyet nem fedett a ruha. A hűvös időjárás ellenére is a bőre meleg volt, és puha. Rám nézett a nagy átható szemeivel, és úgy éreztem, kiszáll belőlem minden erő. Már lehet, hogy nem leszek képes összetörni az álmát, de mégis  meg kellett tennem, mert ez így helyes.

- Cintia, én nem az vagyok, akinek hiszel. Nem Lockward vagyok.

- Johnny, tudom, hogy sok minden történt mostanában. Lelőttek az ellenségeink, a Shefieldek, és jó ideig halott is voltál. Gondolom, a feltámasztási varázslat miatt nem emlékszel néhány dologra még. De majd én segítek neked emlékezni – mondta, majd újra hozzám bújt. Gondolod, nem emlékszem a szerelmem arcára? Még mindig olyan jóképű vagy, látod?

Egy tükröt vett elő, s elém tartotta. Először nem is néztem bele, csak örültem neki, hogy valaki végre jóképűnek talál úgy, ahogy vagyok, de amikor belepillantottam, és megláttam magam, meglepetten léptem hátra. Egy kék szemű, vörösesbarna, világos bőrű, vállas ifjú nézett vissza rám, aki határozottan nem én voltam.