Forrás: Kortárs online

Mire észbe kaptam, már ott álltam a házuk előtt és megnyomtam a csengőt. Először nem jött ki senki sem, pedig ott ácsorogtam jó ideig. Bosszankodtam, mert nem láthattam a lányt, aki valamiféle új, varázslatos dolgot hozott az életembe. Hazamentem, de otthon nem igazán találtam a helyem. Körülbelül egy-másfél órát bírtam ki, amit fel-alá járkálással töltöttem, majd újra elindultam szerencsét próbálni, mint a mesében. Eléggé közel laktak hozzám, csak egyetlen utcán kellett végigmennem, s így öt perccel később az ujjam ismét a csengő gombjára tapadt. 

Lilla nyitott ajtót, majd a kapukulccsal a kezében rám mosolygott, és kedvesen beinvitált. Talán mióta megérkeztek, én lehettem az első vendége, így lelkesen végigvezetett a házon. Engem lenyűgözött az a sok könyv, amely akár egy kisebb könyvtár is lehetett volna és a dohányzóasztal szélén álldogáló óriási, aranyozott szamovár. Aztán az ő szobájába mentünk, amely lényegesen kisebb volt, szinte csak egy talpalatnyi hely, amelyben elfért egy asztal, egy ágy, két szék. Mégis nagyon otthonos volt. Büszkélkedve mutatta meg a polcot, amely tele volt szebbnél szebb, különlegesebbnél különlegesebb babákkal, amiket már évek óta gyűjtött. 

Forrás: nlc

Beszélgetni kezdtünk suliról, családról és minden másról, s én úgy éreztem, most sokkal jobban feloldódott, mint a suliban bármikor, bárkinek. Lenyűgözött a tájékozottsága és a kedvessége. Ahogy mondani szokás, „megfőzött”, és valószínűleg ennek a tudatában sem volt. 

Talán szerencsémre, mert mondhatjuk szerencsének, sokat hiányzott a suliból, mert az édesapja volt az igazgató akkoriban, s megtehette. Így, amikor csak szerét ejthettem, elmentem hozzá, és végtelennek tűnő órákat tölthettem vele kettesben, ahol nem zavart senki, s ebben a világban nem volt más csak ő és én. 

Egy alkalommal kiültünk az aknatetőre, amely a kert közepe táján helyezkedett el, s a család Berekfürdőben frissen szerzett mogyoró készletét dézsmáltuk, mint két éhes mókus, csak éppen kalapáccsal a kezünkben. Kedélyesen beszélgettünk, az arcunk fürdött a ragyogó napfényben, én közben Lilla-illatot szívtam magamba, s ő nevetgélve figyelte azt a szeplős kócos kisfiút, aki én voltam.

Már csak a szokásos dedikálás maradt, s én attól féltem, véletlenül az eredeti nevem kanyarítom alá az írói álnevem helyett, ami kissé ciki lenne. Így erősen koncentráltam már akkor is, amikor a nő odajött.

– Kinek írhatom?

– Horváth Csillának – mondta, s még írás közben is éreztem, hogy úgy bámul rám, mintha csak szuggerálni akarna.

Felnéztem, de ő még mindig nem mozdult csak nézett azokkal a nagy fekete szemeivel.

– Nem ismersz meg ugye? – kérdezte végül, s nekem be kellett ismernem, hogy halvány fogalmam sincs, miért is kellene tudnom, hogy ki ő.

– Horváth Csilla vagyok – ismételte meg. – Te az A osztályba, én meg a B-be jártam. Évfolyamtársak voltunk.

Újra ránéztem, miközben az agyam próbálta újra szervezni a nő arcvonásait, s néhány pillanat múlva már megláttam benne azt a lányt, akit valamikor úgy szerettem. Igaz, a szeme sarkában és a szája szögletében már megjelentek vékonyka ráncok, de szőke haja és fekete pupillája adta kontraszt valamiféle nosztalgikus érzést adott. Valami meleg és belsőségeset.