Téma: Írj egy történetet arról, hogy két ember egy temetőben tölti az éjszakát
Zsófi, már biztosan megbánta az előző, könnyelmű kijelentését, hogy ő bizony még az ördögtől sem fél, mert erre Bandi barátom rögtön lecsapott. Bandi volt az egyetlen, aki tudta, hogy már milyen régóta tetszik nekem ez a lány. Pedig már régóta a barátom volt, de eszembe sem jutott volna, hogy effélét tervez nekünk. Gyorsan járt az esze, meg kell hagyni és sziporkáival, éles látásával még engem is meghökkentett, pedig szinte születésünktől fogva együtt voltunk, együtt játszottunk. A szüleink is barátok voltak, és mi is azok lettünk.
Bandi rám kacsintott, majd Zsófi felé fordult.
- Na, ha annyira bátor vagy, akkor fogadjunk nem mersz eltölteni egy éjszakát a temetőben! Mondjuk Halloween éjjelén – hatás szünetet tartott, miközben a lány arcát figyelte.
Zsófi szeme sarka megrándult, sötétkék tekintete elkomorult. Szinte láttam a gondolatait, és hogy most kerítette hatalmába a „miért nem tudom befogni a számat” érzés. S hogy nyelt egy hatalmasat, ez eléggé szembetűnő volt.
 |
| Forrás: Pinterest.com |
- Egyébként… - folytatta Bandi rám tekintve – Imi is éppen azt bizonygatta, milyen bátor, úgyhogy még egyedül sem kell lenned.
Megdöbbenve bámultam barátom arcát, aki most sunyi szemeit még keskenyebbre húzta.
„Ó, hát ezt főzted ki, te kis… Tudtam, hogy ravasz vagy, mint a róka, de ezt még én sem vártam.”
Felderengett a hideg temetői éjszaka lelki szemeim előtt, s borsódzni kezdett a hátam tőle.
- Csak nem gyulladtatok be? - kérdezte Bandi némi csönd után, amit nem hagyott annyira hosszúra nyúlni, hogy Zsófi bármit is reagálni tudjon. Csak hogy éppen meglegyen az a néhány másodperces feszültségkeltő némaság. Ehhez igazán értett. - Ennyire csirkék vagytok? - azzal már fel is pattant a székre, s a könyökét emelgetve bősz csipogásba, kotkodácsolásba kezdett.
Én Bandira bámultam, Zsófi pedig rám. Aztán egyszer csak kihúzta magát és azt mondta:
- Jól van. Akkor bebizonyítom, hogy lány létemre vagyok olyan tökös, mint bármelyik fiú – hangja magabiztosan csengett. Annyira, hogy ez engem is felbátorított.
- Én sem félek, és én is ott leszek! - vágtam rá én is.
„Micsoda morbid ötlet!” - gondoltam. - „Méghogy nem félek? Dehogynem! De ha ő is ott lesz, akkor az csak más dolog!”
- Hát, ez nem hangzott annyira bátran - kontrázott barátom. - Gondoljatok csak bele, a temető tele lesz kóbor szellemekkel! - mondta, és ismét felpattant a székre, feltartotta a kezét és huhogni kezdett.
Zsófi azt a gesztust csinálta a szemével, ami úgy tetszett nekem. Kissé elfordította a fejét, pupillája elmozdult jobbra fel, és közben fújt egy nagyot, ami körülbelül azt jelentette, hogy „na, ez a gyerek menthetetlen”.
- Nem hallották a csengőt? – lépett be a tanár úr. - A baglyok is szálljanak le a földre most már! Magáról van szó Kovalcsik. - mutatott Bandura - Vegye elő a könyvét! Mire vár?
A barátom ekkor leugrott a szék ülőkéjéről, letörölgette azt a kezével, majd helyet foglalt. Mindezt olyan eleganciával, mintha az övé lenne a világ minden ideje, és Hubert tanár úr összes türelme. S ezzel az óra elkezdődött.
