Van-e olyan ember a világon, akinek, ha azt mondják, ne csináld meg ezt vagy azt, akkor távol tartja magát attól? Nem hiszem. Inkább még csak azért is megteszi. Hogy mire gondolok? Mindjárt elmesélem.
 |
| Kunmadaras, repülőtér a szovjet időkből (Ok.ru) |
Kunmadarasnak hívják a helyet, ahol lakom. Azt mondják, itt van Közép-Európa, vagy talán egész Európa legnagyobb transzport repülőtere. Vagy is volt, mert már teljesen megrágta az idő vasfoga. Történetünk idején még általános iskolába jártam, tombolt a szocializmus és a „szeresd a szovjet testvéreket” érzés.
Nem volt túl nagy baráti társaságom, de akiket barátaimnak mondhattam, azokra mindig számíthattam. Facsiga, Dávide, Kis Panda, Laci és én… Igaz Dávide kicsit le-leszakadt tőlünk, de a négyes legalább összetartott. Tulajdonképpen arra nem emlékszem, a többiek mégis hol jártak aznap, amikor Laci hihetetlen ötlettel állt elő. Tulajdonképpen annyira meg sem lepődtem, mert általában mindig fura ötletei voltak. Egyszer meg akarta keresni az alagutat, amit Rózsa Sándor használt, amikor a pandúrok elől menekült, és aminek állítólag egy csárda alatt volt a lejárat. Ez azokhoz képest nem is volt annyira különös.
– Te, figyelj! Nem lógunk be a reptérre?
A repülőtérről azt kell tudni, hogy akkoriban az oroszok fennhatósága alá tartozott, és tele volt orosz katonákkal, akik kettesével - hármasával járőröztek. Leginkább csak a kifutó környékén, de fel-feltűntek a reptér bármely pontján. Még ott is, ahol a szovjet családok éltek, a lakótelepen. Nekünk nem igazán lett volna szabad ott lennünk.
– Nyugi, én már voltam benn – mondta, látva azt az elég értetlen kifejezést, ami az arcomra ülhetett. Igazából kissé veszélyes vállalkozásnak látszott, de hajtott a kalandvágy, így rábólintottam. Kíváncsi voltam, mert még sosem voltam ott.
Kettőre volt megbeszélve. Szerencsére anyuék dolgoztak, így csak öcsémet kellett leszerelni és már mehettem is. Laciék nem laktak olyan messzire, gyalog egy olyan öt-tíz perces séta volt csak. Amikor megérkeztem, Laci érdeklődve nézte a nylon szatyromat, ami a csuklómon lógott.
– Csak hoztam magammal egy kis vizet, meg a kis szótárt.
 |
| Iskolások egy csoportja. (Ok.ru) |
Na, igen. Ha valahová megyek, mindig felkészülök. Én voltam az, aki az osztálykirándulásokon tudta, hová érdemes menni, és mit kell megnézni. Most is nálam volt a tudományom egy barna szótár képében. Igazából nem annyira szerettem az oroszt, és így nem is nagyon bíztam a tudásomban. Ez afféle támogatás volt számomra, ha minden kötél szakadna.
Laci csak legyintett, majd elindultunk. Tulajdonképpen egészen, míg odaértünk öntötte belém a lelket, hogy nem lesz gond, aztán elmesélt pár sztorit, hogy mi mindent látott, és hogy egy szovjet gyerek meg akarta osztani vele a csaliját, mert azt hitte horgászni ment.
Átvágtunk a síneken, majd a reptér oldalánál elértünk egy helyet, ahol nem volt kerítés, mert tulajdonképpen az itt lakók is ezen keresztül jártak be a községbe. A lyuk mögött rögtön feltárult előttünk a lakótelep. Mintha egy új világba léptünk volna be… Hatalmas paneltömbök emelkedtek fölénk, kék erkélyükkel kíváncsian bámultak ránk. Az épületek között óriási betonflaszter terült el, amelyekre ugróiskolát, színes rajzokat és feliratokat festett a sok gyerek. A zsivaj mindent betöltött.
– Majd szerzünk neked egy ruszki barátnőt – vigyorgott felém Laci gonoszul, miközben én felmértem a terepet. Volt szőke, barna, vörös, de igazából egy sem tetszett.
– Na persze – motyogtam. – Majd esetleg neked. Mit szólsz ahhoz a kis vöröshöz? – vágtam vissza és mutattam az egyikre, kinek elég karakteres arca volt. Kiálló pofacsont, szétálló fülek, szeplős arc. Persze aztán ezen jót nevettünk. Tovább folytattuk a felfedező utunkat, és Laci hűségesen, mint egy idegenvezető kalauzolt és kifogyhatatlanul a szóból csak mondta és mondta, hogy mi micsoda.
– Ez meg a parancsnokság – emelte az ujját a sárga épületek egyikére, ahova az egyik katona az imént bement.
– És nem szól érte senki, hogy mi meg itt vagyunk? Mindenki hallhatja, hogy magyarok vagyunk…
– Dehogy is! – Hogy mutassa, milyen bátrak vagyunk leült a sötétbarna padra, ami közvetlen a parancsnokság előtt álldogált magányosan.
 |
| Forrás: sugarkids.es |
Azt tervezgettük, elnézünk a leszállópálya felé is, amikor… Csatt! Egy szőke lány csapódott be éppen a lábunk előtt biciklijével - hát, mit ne mondjak, megállt bennem az ütő. Laci persze csak röhögött az ügyetlenségén, mondván, még ő sem képes így elesni, ahogy ez a leány csinálta az előbb. Biztosan kaszkadőrnek tanul.
Persze engem azért másként neveltek és talán nem is voltam tudatában annak, amit teszek. A következő pillanatban felugrottam a padról, és felé nyújtottam a kezem, ő belém kapaszkodott…
– Szpásszíba.
Még az én orosz tudásom is elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjek, megköszönte a segítséget.
– Szívesen.
– Hát, az itt lévő csajok közül kifogtad a legszebbet – súgta oda irigykedve Laci.
Végre volt időm, hogy kicsit szemügyre vegyem. Tényleg gyönyörű volt. Olyan idősnek tűnt, mint amennyi mi voltunk akkoriban, úgy 13-14 körüliek. Törékeny és formás leányzó volt. És az arca… ahogy rám nézett, óhhh azokkal az átható szürkéskék szemeivel, mintha a lényembe látott volna.
– Hmm… Az már biztos. Nagy kár, hogy nem tud magyarul.
A lány mintha elpirult volna egy kicsit, de elhessegettem a gondolatot, hiszen nem is érthette, mit beszélünk. A padhoz segítettem. Eszembe jutott a víz, amit magammal hoztam. A farzsebemből előhúztam egy textil zsebkendőt, megnedvesítettem és óvatosan letörölgettem a vért a térdéről. Először felszisszent, majd hangtalanul tűrte, hogy befejezzem a műveletet.
– Mi a neved? – kérdeztem, persze közben rájöttem, hogy valószínűleg nem is érti, így oroszra váltottam. – Kak tyibjá zavút?
– Kátya. Kátya vagyok.
– Beszélsz magyarul? – A meglepetéstől a zsebkendőt szorongató kezem a levegőben megállt.
 |
| Forrás: Útikalauz anatómiába |
– Kicsit. Meg sem köszöntem neked. Te olyan vagy, mint lovagok… és a tied neved?
Magamban jót mulattam a próbálkozásán, ahogy helyesen próbált beszélni a nyelvünkön, igaz, minden szaván érződött az oroszos akcentus, de ez csak még bájosabbá tette.
– Pali.
– Köszönöm, Pali. De most muszáj menni. Még egyszer nagyon köszön. – hadarta, majd felpattant a padról, hirtelen közel hajolt és egy nagy puszit nyomott az arcomra. Mire magamhoz tértem volna, ő már messze járt.
– Mondtam, hogy szerzünk neked egy ruszki barátnőt - nevette Laci, de én igazából nem is reagáltam rá.
Csak álltam némán, néztem utána. Minden gondolatom körülötte kavargott. A szememmel kerestem a távolodó alakját, de nem már nem láttam sehol. Elveszett a többi gyerek között vagy az épületek sarkai mögött. Közben Laci a tőle már megszokott módon csak beszélt és beszélt, de valahogy nem jutott el az agyamig a fecsegése. Ott voltam, de mégsem.
Másnap nem bírtam magammal és újra belógtam, akkor már egyedül. Hátha van még esély rá, hogy újra lássam, még ha csak egy pillanatra is. A szívem hangosan zakatolt, ahogy bóklásztam az utcákon, az agyam zúgott. Talán elkerültük egymást.
Nemsoká kivonták az orosz katonákat, és Kátyát is elnyelte a messze távoli orosz hon. Szívem mélyén az üresség sokáig megmaradt. Soha többé nem láttam, de az a puszi az arcomon örökre megmarad.
A történet a "KÁTYA LÁNYA" című történettel folytatódik. Ha még nem olvastad, kattints a címre!
