A szerencse mellénk szegődött. Gond és támadás nélkül megúsztuk az egész utat. Pedig ha tudták volna az útonállók, milyen értékes fegyvereket szállítunk a szomszédos országba, Manesiába, biztos nem ússzuk meg ép bőrrel. Csak kis batárral indultunk neki a hosszú útnak, s így nem szúrtunk szemet senkinek, és álruhánk is elrejtett bennünket, s az én hegyes elf füleimet is. 

Itt már biztonságban voltunk. Hála a milíciáknak, nem igazán maradtak banditák ezen a vidéken. Legalábbis itt Kagyar és Oroshágó között biztosan nem. Elkapdosták, bebörtönözték őket, és aki ellen állt, arra a biztos halál várt. 

Mondjuk a baj így is megtalált minket. Liyára néztem, aki úgy tűnt, mélyen alszik, mit sem törődve az út egyenetlenségeivel. A sérüléseibe kis híján belehalt, ha nem vagyok ott, és nem kezdem el gyógyítani a sebeit. Ha Reynald, a papunk ránk nem lel, akkor valószínűleg az én mágiám még kevés lett volna ahhoz, hogy ennyire komoly sebeket ellássak. De ennek már három vagy négy napja, és Reynald minden nap szorgosan gyógyította, s különféle gyógyitalokat adott neki. Amikor nem figyelt persze én is bevetettem azt a kevéske mágiát, amim volt, ami kezdetben csak kicsivel volt több, mint a semmi. Csak hogy minél hamarabb újra talpra állhasson. Ezzel együtt a varázserőm is érezhetően nőni kezdett. Szinte használatról használatra éreztem a fokozódó energiákat. Talán a tettem önzetlensége miatt, vagy a folyamatos használat miatt, ki tudja.

Egyszer megébredt, rám nézett gyönyörű szemeivel elmosolyodott. Egészen zavarba jöttem a tekintetétől. Megköszönte, amit érte tette, és megfogadta, hogy nem megy addig sehová, amíg ki nem egyenlíti a tartozását. Életet életért. Én is megmentettem az övét, s ő is megfogja az enyémet. A másik felem ember, és épp úgy vengrián, akár csak ő. Ez nálunk így dívik. De mi lesz, ha nem lesz rá alkalma, hogy megmentsen, mert nem lesz olyan lehetőség? Még a végén el kell, hogy vegyem feleségül. Szó, ami szó, szép és nemes vonásai vannak, ajkai ívesek és teltek, szempillái hosszúak és sűrűek. Ahogy álmában mosolyog igazán bájos. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne nap mint nap mellette ébredni, gyerekeket nevelni. Azt kell hogy mondjam, ezt az ötletet, nem utáltam. Sőt.

„Alva járhattam. Megint.” - gondoltam, mert mostanában különös módon ez többször előfordult, holott előtte soha. - „Mindegy, Ideje hazamenni.”

Ásítottam egy nagyot, majd felültem. Egy finom szövésű bordó köpenyféle csúszott az ölembe. Tapintása finom volt és puha, a nyakánál valamiféle állatprém, amiről nem tudtam megmondani, mi volt szegény, amíg élt. Én magam pedig a tegnapi ruhámat viseltem, amiben az ágyba estem azután a hosszú, kimerítő munkanap után. Még részmunkaidősként is Tokió egyik menő éttermében felszolgálni nem volt gyerekjáték. 

Megtöröltem a szemem, és nyújtóztam még egyet. Meglepően hűvös volt, és csak egy forró fürdőre vágytam, de úgy tűnt, itt ez nem lesz lehetséges. Egy sűrű erdő vette körbe azt a tisztást, amelynek a közepén az oltár állt. Óriási kőoszlopok vették körbe, aminek a tetején legalább akkora kövek feküdtek, mint maguk az oszlopok. Az egész olyan Stonehenge-szerű volt, már olvastam róla. Ám ennek a közepén egy asztalszerű oltár is volt, amin éppen én is feküdtem. Valamikor ilyeneken mutatták be az áldozatokat az isteneknek. Remélni tudtam csak, hogy az akkor volt, és nem áll szándékában senkinek sem a véremet ontani. Aztán persze az jutott eszembe, hogyha azt akarta volna, akkor már megtehette volna, amíg aludtam, és nem takart volna be ezzel a drága holmival. Nem is beszélve a birkagyapjúnak tűnő állatprémtől, ami az asztallapon terítettek végig, hogy az abból áradó dermesztő hideg ne hatolhasson a belsőmbe, a csontjaim közzé.

Aggasztott, hogy egyáltalán nem tudtam, hol is vagyok, hiszen ennyire zárt erdő még csak-csak, de ilyen kőtákolmány nem valószínű, hogy lenne itt Tokióban, még akkor sem, ha világ legnagyobb metropoliszáról is van szó.

Stonhenge

A szél megcibálta a fák ágait, s a hűvös fuvallat hatására libabőrös lettem. Leugrottam az oltárról és a nyakamba akasztottam a köpenykabátot, hogy valamelyest védjem magam a kihűléstől. Talpam alatt éreztem a selymes füvet, ami épp olyan jeges volt, mint amin eddig feküdtem. A lábamra néztem, amin nem volt más, csak a zoknim. Így persze érthető, hogy fázik az ember lába. Egy kézzel elkészített, díszes bőrcsizma volt odakészítve az oltár elé, finom, aprólékos munka. Még sohasem láttam effélét. Nem akartam megfázni, gondolom, biztosan nem fog megharagudni a tulajdonosa, ha kicsit kölcsönveszem. Az öltözködés befejezve végignéztem magamon. Érdekesen festhettem. Talán, mint egy elmebajos, aki azt képzeli, hogy egy középkori lovag, vagy efféle. 

„Na mindegy, addig megteszi, amíg hazaérek.” - dörmögtem magam elé. - „Remélem, nem találkozok senkivel. Tuti, hogy bezárnának valahová.” 

A körből kilépve, kissé arrébb sátrakat pillantottam meg. Mindegyik eléggé kicsi volt, de a középen egy nagyobb, méltóságteljesebb állt. Talán takarásban volt az egyik oszloptól, így egészen eddig nem is láthattam. Két őr strázsált a nagy előtt fényes páncélba bújva, míg a többi közt mindenféle népek sürgölődtek. Az egész tábor annyira közel volt, hogy ha akartam volna sem tudtam volna észrevétlenül besurranni a fák közé. Bár megpróbáltam, de nem sikerült.

- Sir Lockward, de jó, hogy visszatért! - indult el felém egy fiatal férfi, s közben nekem integetett.