Rasmus már akkoriban elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy elmegy Magyarországra egyszer, ha törik, ha szakad, és megmutatja neki a Billed Bladet akkori számait, amit gondosan kisimítva eltett, megőrzött egy dobozba. 

– Ma éjjel, újra találkozunk, Ilonkám! – motyogta, s kirakott az asztalra egy sötét színű üveget, aminek az oldalán egy koponya és két keresztbe tett lábszárcsont vigyorgott vissza. – Mennyire szeretted a karácsonyt. – sóhajtotta.

Remegő ujjai közzé fogott egy rég megsárgult fényképet, amelyen még ő is legalább húsz-harminc évvel fiatalabb volt, s szeretett Ilonkáját ölelte. Mind a kettőjük arca ragyogott a boldogságtól. S most itt ücsörgött magában Szent Este a fekete magány leplébe burkolózva, s úgy érezte, kezd fuldokolni. Még egy futó pillantást vetett az üvegcsére, majd belebújt a kabátjába, és a pajtába ment. A lucfenyő épp olyan pompázatos volt, mint amikor megvette. A hónaljáig érhetett, és mindig szinte eleven zöld volt. Azóta egy tűlevelet sem ejtett. Ez a kereskedő mégiscsak érthet hozzá.

– Gyere csak, barátocskám. Találtam neked egy szép kis talpat – motyogta s már fel sem tűnt neki, hogy már megint magában beszél, pedig felesége mennyit ugratta ezért.

Nem tudott másra gondolni, csak a megboldogult feleségére, aki ötvenkét évig hűséges társa volt. A forró könnycsepp csordult végig gyakran barázdált arcán, amely legördült egészen az álláig, majd onnan letörölte kissé viseltes kabátja ujjával. Megfogta a vékony csontú fenyőt, s kivitte a szabadba, majd egy könnyű kis fejszével farigcsálni kezdte. 

Szitálni kezdett a hó. Felnézett, és nagyot sóhajtott. Mintha csak aprócska angyalszárnyak pihéi repkednének. Mindig is szerette a havazást. Ahogy azok a különféle alakú, formájú hópihék elfedik a csupasz földet. Minden mocskot eltakarnak, s minden olyanná válik, mint a porcukorral hintett sütemény teteje. 

Végül egy hűs zugot választott a fának, hogy sokáig szép maradjon, kár, hogy ő maga már nem fog sokáig gyönyörködni benne. Csak megvárja a gyertyagyújtást, és az ő gyertyái örökre kialszanak, de kedvese emlékének szentel még egy karácsonyfát. Egy utolsót. Úgy fogja feldíszíteni, mint soha még. Szíve-lelke benne lesz. 

– A temető nem játszótér! – korholt mindig mamám. – Majd beleesel az egyik sírba, aztán megnézheted magad!

Igazából hittem is, meg nem is. Akkor még nem hittem a szellemekben, és a holtakat sem féltem, bár lehet, hiba volt. Egyszerűen csak szerettem a csendet, azt a nyugalmat, ami a hely atmoszférájából áradt. 

Aznap is a sírok között mászkáltam. Ilyenkor hallgattam a madarak énekét, de most különös módon egy sem felelt. Tényleg halotti volt a csend. Még a hűvös szél fuvallata is másmilyen volt. Mintha jeges kéz markolászná a szívemet. A nap is eltakarta arcát egy jókora sötét felhővel, csak néhány sugara fénylett mattul a haragos kék égen. 

Egy különös sír keltette fel a figyelmemet, amely csendesen megbújt a fák tövében. A régi beton teljesen megfakult már, látszott rajta, hogy megrágta az idő. A fejfa részén különös kővirágok ingái tekeregtek, mintha egy játékos gyermek ujja nyoma lenne. A nevet, onnan, ahol álltam, nem lehetett elolvasni, hiszen a felirat igencsak megkopott, és a borostyán is vastagon benőtte. Szinte szólítgatott, és mint kíváncsi gyermek, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy közelebbről szemügyre ne vegyem.

Biztosan nem él már egyetlen hozzátartozó sem, mert nem láttam rajta sem vágott, sem élő, de még elszáradt virágot sem, csak gyomot. Ahogy egyre közeledtem, a merszem egyre inkább fogyatkozott, ezért, hogy bátorítsam magam egy furcsa gyermekdalt kezdtem énekelni:

Abba az irányba pillantottam, ahol nagyanyót sejtettem, és arra gondoltam, mi van, ha tényleg leesem az egyik lyukba a holtak közzé. Lehet, meg sem találnának. Nem igazán vágytam sem halott emberek, sem csontvázak közé, így elhessegettem magamtól a gondolatot, és a célra koncentrálni, elérni a különös sírt.

„Alva járhattam. Megint.” - gondoltam, mert mostanában különös módon ez többször előfordult, holott előtte soha. - „Mindegy, Ideje hazamenni.”

Ásítottam egy nagyot, majd felültem. Egy finom szövésű bordó köpenyféle csúszott az ölembe. Tapintása finom volt és puha, a nyakánál valamiféle állatprém, amiről nem tudtam megmondani, mi volt szegény, amíg élt. Én magam pedig a tegnapi ruhámat viseltem, amiben az ágyba estem azután a hosszú, kimerítő munkanap után. Még részmunkaidősként is Tokió egyik menő éttermében felszolgálni nem volt gyerekjáték. 

Megtöröltem a szemem, és nyújtóztam még egyet. Meglepően hűvös volt, és csak egy forró fürdőre vágytam, de úgy tűnt, itt ez nem lesz lehetséges. Egy sűrű erdő vette körbe azt a tisztást, amelynek a közepén az oltár állt. Óriási kőoszlopok vették körbe, aminek a tetején legalább akkora kövek feküdtek, mint maguk az oszlopok. Az egész olyan Stonehenge-szerű volt, már olvastam róla. Ám ennek a közepén egy asztalszerű oltár is volt, amin éppen én is feküdtem. Valamikor ilyeneken mutatták be az áldozatokat az isteneknek. Remélni tudtam csak, hogy az akkor volt, és nem áll szándékában senkinek sem a véremet ontani. Aztán persze az jutott eszembe, hogyha azt akarta volna, akkor már megtehette volna, amíg aludtam, és nem takart volna be ezzel a drága holmival. Nem is beszélve a birkagyapjúnak tűnő állatprémtől, ami az asztallapon terítettek végig, hogy az abból áradó dermesztő hideg ne hatolhasson a belsőmbe, a csontjaim közzé.

Aggasztott, hogy egyáltalán nem tudtam, hol is vagyok, hiszen ennyire zárt erdő még csak-csak, de ilyen kőtákolmány nem valószínű, hogy lenne itt Tokióban, még akkor sem, ha világ legnagyobb metropoliszáról is van szó.

Stonhenge

A szél megcibálta a fák ágait, s a hűvös fuvallat hatására libabőrös lettem. Leugrottam az oltárról és a nyakamba akasztottam a köpenykabátot, hogy valamelyest védjem magam a kihűléstől. Talpam alatt éreztem a selymes füvet, ami épp olyan jeges volt, mint amin eddig feküdtem. A lábamra néztem, amin nem volt más, csak a zoknim. Így persze érthető, hogy fázik az ember lába. Egy kézzel elkészített, díszes bőrcsizma volt odakészítve az oltár elé, finom, aprólékos munka. Még sohasem láttam effélét. Nem akartam megfázni, gondolom, biztosan nem fog megharagudni a tulajdonosa, ha kicsit kölcsönveszem. Az öltözködés befejezve végignéztem magamon. Érdekesen festhettem. Talán, mint egy elmebajos, aki azt képzeli, hogy egy középkori lovag, vagy efféle. 

„Na mindegy, addig megteszi, amíg hazaérek.” - dörmögtem magam elé. - „Remélem, nem találkozok senkivel. Tuti, hogy bezárnának valahová.” 

A körből kilépve, kissé arrébb sátrakat pillantottam meg. Mindegyik eléggé kicsi volt, de a középen egy nagyobb, méltóságteljesebb állt. Talán takarásban volt az egyik oszloptól, így egészen eddig nem is láthattam. Két őr strázsált a nagy előtt fényes páncélba bújva, míg a többi közt mindenféle népek sürgölődtek. Az egész tábor annyira közel volt, hogy ha akartam volna sem tudtam volna észrevétlenül besurranni a fák közé. Bár megpróbáltam, de nem sikerült.

- Sir Lockward, de jó, hogy visszatért! - indult el felém egy fiatal férfi, s közben nekem integetett.