2021. január 19. 14:39 - PMBennett

Egy hordó rum

Tamási Andor úr összedörzsölte a tenyerét. Úgy érezte, jó vételt csinált ezzel a házzal, amelynek  az egykori tulajdonosa egy nyolcvanas éveiben járó özvegyasszony volt. Valamikor egy diplomata feleségeként élt, bár azt mondják, a nő eléggé zárkózott lett, miután hazatért Jamaicából. A férje ott halt meg a Karibi térségben, de illendően az emberek nem kérdezték a nőt arról, miért egyedül érkezett haza. Fél év múlva az idős asszony is elhunyt, és a házat felvásárolta egy gazdag üzletember.
Forrás: Galéria Savaria
Bár a ház nem volt olyan pompás látvány, mint egykoron lehetett, mégis Tamási úr sok lehetőséget látott benne. Több szobás, óriási ház, amelyből akár szálló is lehetne, ha nem éppen a szegedi kertváros kellős közepén állt volna. Mégis, mikor az épületet meglátta, az szerelem volt első látásra.    Mesterembereket fogadott, és hozzá láttak a felújításhoz, hogy a ház visszanyerhesse azt a vonzerejét, amilyen hajdan lehetett.
Egyik nap a munkások a pincében egy jókora poros hordót találtak. Körbejárták, meglökdösték. Nagyon nehéz volt, és valami lötyögött benne. 
– De jó lenne, ha lenne benne valami jóféle nedű – álmodozott az egyik. – Egy kis jóféle bor jól esne most. Az sem baj, ha savanykás, úgyis olyan meleg van. – s alig fejezte be a mondatot, a Mester már meg is jelent egy csappal a kezében.
A pohárba ömlő karamella színű folyadék jó illatot árasztott, bár határozottan nem bor volt. Egy harmadik, vállalkozó kedvű megnyalta a szeszt, s képe máris derűsre húzódott.
– Na, milyen, szakikám? – faggatták a többiek.
– Ilyen finom rumot még életemben nem ittam. Bár van valamiféle érdekes utóíze. Kóstold csak meg! – mondta az, és máris a társa orra alá tolta a két decis vizespoharat, ami kicsit mázgás volt ugyan, de csak ezt találták hirtelen.
Tovább
4 komment
2021. január 10. 18:02 - PMBennett

Erika

Mindent át kell élnünk: életet és halált, szeretetet és veszteséget. Ezért vagyunk itt. Nem a szenvedés ellenére, hanem azon belül vagyunk emberek.
Lucy Kalanithi
Forrás: Femina.hu
Rasmus Svensen a kezébe fogta azt a lapot, amiről még nem tudta, de az egész életét megváltoztatta. Egy törékeny, vörös hajú lány állt a címlapon, pufajkában, csizmában, s egy orosz gépkarabély volt átvetve a vállán. A komoly, átható pillantása valamit elindított a tinédzser fiú szívében. Erikának hívták, csak ennyit tudott róla, és azt, hogy magyar. Hányszor és hányszor átlapozta az újságot. Talán éppen a lány képének hatására elkezdett érdeklődni a Magyarországon zajló forradalom iránt. 1956-ot írtak akkoriban, és az iskolában is téma volt az Európa szívében zajló események, és a képen látható vattakabátos kis amazon. Főként ő. Ismeretlenül is felnéztek rá, csodálták bátorságát, eltökéltségét, hazaszeretetét. 
Rasmus már akkoriban elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy elmegy Magyarországra egyszer, ha törik, ha szakad, és megmutatja neki a Billed Bladet akkori számait, amit gondosan kisimítva eltett, megőrzött egy dobozba. 

Tovább
2 komment
2021. január 05. 19:55 - PMBennett

Milyen volt gyermeknek lenni

Még emlékszem, milyen volt gyereknek lenni. Amikor mamáméknál laktunk, mert éppen építkeztünk. Mennyit bóklásztunk a szőlők között, és titokban megdézsmáltuk a legfinomabbakat, a Szlankamenkát, a Szőlőskertek Királynőjét, a Csaba gyöngyét és azt a nagy, kék szemű szőlőt, amelynek a nevére már nem emlékszem. A kert hátuljába volt egy borízű almafa, és a már érett almák lehulltak és rendkívül finomak voltak.
Forrás: Pinterest.com (Ellen Fischer feltöltése)
Átellenben lakott Pali bácsi. Mivel nekem is ez a keresztnevem, egyhamar megkedvelt. Bár nagyapáék inkább csak „az Öreg Tojásnak” hívták, talán mert a feje hasonlított hozzá, vagy csak szeretett ott ücsörögni náluk a padon. Ilyenkor, amikor átjött mindig hozott valami gyümölcsöt. Őszibarackot, amik akkorák voltak, mint a két öklöm egyberakva, vagy epret. Emlékszem, a szája széle is lila volt, ami arról, árulkodott, ő is abból lakmározott előtte. Bár idős volt már, közel sem volt olyan ráncos, mint azt a kora alapján gondolt a volna az ember, bár bőre májfoltos volt, és szederkés. 
Volt, hogy mi is átmentünk, és annak ellenére is merészkedtünk a pincébe, hogy mamám azzal riogatott, hogy elvisz a kamóri. Igazi patkoló kovács volt, és egy alkalommal láthattam is, hogyan is történik a patkolás. Persze én is rögtön megkérdeztem, amit ilyenkor minden gyerek biztosan megkérdezett: „És ez nem fáj a lónak?” De nem fájt neki. 
Egyik alkalommal kimentünk a Nagymezőre, hogy megnézzük a gulyát, és a ménest. Gergely bácsi hintójával mentünk, azzal, ami versenyt is nyert, és én olyan büszke voltam, hogy ott ülhettem a bakkon, és néztem, ahogy Gergely bácsi ügyesen forgatta az ostort, mindig csak egy picit meg-meg csipkedve a lovak oldalát úgy has tájékon, s ettől gyorsabb tempóra váltottak. 
Aztán kincseket kerestünk, és a góré oldalában titkos alagutat találtunk annak belseje felé. Nem számított, hogy kissé előbb volt a ketrec, amelyben mamám Morzsi kutyája lakott, és ahogy lelógó pókhálókon kívül, amik belénk akadtak, még pár potyautas is átugrált ránk Morzsiról. Kicsit vakaróztunk ugyan, de mint a kutyus is, mi is hamar szétugrattuk a vérünkre szomjazókat. Aztán a góré belsejébe előmászva az ajtó feletti keresztrúdon hintáztunk, s azt elengedve kirepültünk. 
A nagy almafa volt a másik bázisunk. Jean Maris Kapitány című filmje után eljátszottunk egy-egy jelenetet. Az ágakba csimpaszkodva, mint két kis majom libbentünk ágról ágra, és ki tudja miért, sohasem estünk le. Egymással vívtunk mamám dália karóit használva, és amikor eltört gyorsan eldugtuk, nehogy észrevegye. 
Kis műanyag kádban fürödtünk, amiből a lábunk ugyan kilógott, de nem bántuk. Viszont hétvégén mamáék befűtöttek a fatüzelésű bojlerbe, és az volt ám a királyi pancsikolás!
Forrás: 
A szomszéd kislánnyal mindenféle zöldségekből salátafélét csináltunk. Egy nagy kaszás dinnye héja volt az edényünk, amiben mindent összekavartunk, és bár érződött rajta a dinnye íze is, ahogy a mázsán ülve elfogyasztottuk, ez minket csöppet sem zavart. S amikor tápot szórtunk a malacok elé, nem tudva, hogy az milyen táp volt, mosolyogva mondta, hogy lehet csirke táp volt, és szárnyuk nő majd a malacoknak. Fekete szeme ragyogott, s ekkor talán már szerelmes voltam belé.
Minden más volt akkor. Nem volt mobil telefon sem, még hülye sem, nem hogy okos, de nem kellett bennünket félteni sem. A nyomós kútba csimpaszkodva ittunk, ha szomjasak voltunk, elbírta a tenyerünk a zsíros kenyeret, ami hol hagymával, hogy megborsozva-paprikázva hol meg csak üresen egy almával ettünk. Biciklikkel száguldoztunk az utcában, ahol az aszfaltnak még a hírét sem hallottuk, de boldogok voltunk. S ha lement a nap, anyu kijött és beparancsolt bennünket, s másnap kezdődhetett minden előröl.
1 komment
süti beállítások módosítása