Az orvosok mondanak mindenfélét, hogy mi a bajom, de ki tudja megjegyezni azt a sok latin szart? Mert én nem. Nem tartom magam egy buta fickónak, a gimiben is egész jó voltam mindenből, de aztán jött ez az egész.
Először csak nem úgy kezdtem el látni sötétben, ahogy előtte, majd – ahogy a dokik mondják – beszűkült a látásterem. Aztán nehezemre kezdett esni az olvasás és az írás, és minden olyan tevékenység, amihez az embernek kell a szeme. Egy hozzám hasonló tinédzsernek már pedig elég sok mindenhez kell. Le kellett mondanom a legnagyobb szenvedélyemről, a fényképezésről is.
Már szoktatom magam a gondolathoz, de nem könnyű. Van, hogy dühbe gurulok a tehetetlenségem miatt, és összetörök, szétdobálok mindent magam körül. Ez egyelőre segít lenyugodnom, bár tudom, ez csak átmeneti és semmire sem megoldás.
Most még valamennyire látok, és anyu egy speciális iskolába kezdett járatni, ahol más vakokkal és csökkentlátókkal együtt tanulok újra olvasni, használni a Braille ábécét. Nem olyan érzékeny még az ujjam hegye, hogy eltaláljam, mi is van odaírva, pedig nagyon igyekszem. Már nincs sok időm, és leoltják a villanyt. Végleg. Mindannyian olyan jókedvűek ott, de azon gondolkozom, esténként, ha nem tudok aludni, hogy vajon mennyire lesz rossz, magányos érzés, ha körbezár a sötétség? Meg lehet ezt egyáltalán szokni? Félek. Félek a magánytól, a kiszolgáltatottságtól. Mindig is önálló voltam, most pedig más segítségére szorulok majd. Hamarosan. Mennyire igaz, hogy nem becsüljük meg azt, amink van, csak már akkor, amikor nincs! Persze ez esetben én nem tehetek róla, hiszen ez egy kimondhatatlan nevű betegség következménye.
 |
| Forrás:cvonline.hu |