2021. január 10. 18:02 - PMBennett

Erika

Mindent át kell élnünk: életet és halált, szeretetet és veszteséget. Ezért vagyunk itt. Nem a szenvedés ellenére, hanem azon belül vagyunk emberek.
Lucy Kalanithi
Forrás: Femina.hu
Rasmus Svensen a kezébe fogta azt a lapot, amiről még nem tudta, de az egész életét megváltoztatta. Egy törékeny, vörös hajú lány állt a címlapon, pufajkában, csizmában, s egy orosz gépkarabély volt átvetve a vállán. A komoly, átható pillantása valamit elindított a tinédzser fiú szívében. Erikának hívták, csak ennyit tudott róla, és azt, hogy magyar. Hányszor és hányszor átlapozta az újságot. Talán éppen a lány képének hatására elkezdett érdeklődni a Magyarországon zajló forradalom iránt. 1956-ot írtak akkoriban, és az iskolában is téma volt az Európa szívében zajló események, és a képen látható vattakabátos kis amazon. Főként ő. Ismeretlenül is felnéztek rá, csodálták bátorságát, eltökéltségét, hazaszeretetét. 
Rasmus már akkoriban elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy elmegy Magyarországra egyszer, ha törik, ha szakad, és megmutatja neki a Billed Bladet akkori számait, amit gondosan kisimítva eltett, megőrzött egy dobozba. 

Tovább
2 komment
2020. december 25. 21:41 - PMBennett

Karácsonyi történet

A karácsony idén egyedül találta Pista bácsit. A hetven évéből, amit már maga mögött tudott, az idei karácsony lesz az, amit egyedül tölt majd. Szegény párja, szeretett Ilonkája néhány hónapja végleg magára hagyta. Akármerre nézett, minden rá emlékeztette, hatalmas fájdalmat, és űrt hagyva a szívében. 
– Ma éjjel, újra találkozunk, Ilonkám! – motyogta, s kirakott az asztalra egy sötét színű üveget, aminek az oldalán egy koponya és két keresztbe tett lábszárcsont vigyorgott vissza. – Mennyire szeretted a karácsonyt. – sóhajtotta.
Forrás:Asztosaláta
Remegő ujjai közzé fogott egy rég megsárgult fényképet, amelyen még ő is legalább húsz-harminc évvel fiatalabb volt, s szeretett Ilonkáját ölelte. Mind a kettőjük arca ragyogott a boldogságtól. S most itt ücsörgött magában Szent Este a fekete magány leplébe burkolózva, s úgy érezte, kezd fuldokolni. Még egy futó pillantást vetett az üvegcsére, majd belebújt a kabátjába, és a pajtába ment. A lucfenyő épp olyan pompázatos volt, mint amikor megvette. A hónaljáig érhetett, és mindig szinte eleven zöld volt. Azóta egy tűlevelet sem ejtett. Ez a kereskedő mégiscsak érthet hozzá.
– Gyere csak, barátocskám. Találtam neked egy szép kis talpat – motyogta s már fel sem tűnt neki, hogy már megint magában beszél, pedig felesége mennyit ugratta ezért.
Nem tudott másra gondolni, csak a megboldogult feleségére, aki ötvenkét évig hűséges társa volt. A forró könnycsepp csordult végig gyakran barázdált arcán, amely legördült egészen az álláig, majd onnan letörölte kissé viseltes kabátja ujjával. Megfogta a vékony csontú fenyőt, s kivitte a szabadba, majd egy könnyű kis fejszével farigcsálni kezdte. 
Forrás: Kaposvár Most
Szitálni kezdett a hó. Felnézett, és nagyot sóhajtott. Mintha csak aprócska angyalszárnyak pihéi repkednének. Mindig is szerette a havazást. Ahogy azok a különféle alakú, formájú hópihék elfedik a csupasz földet. Minden mocskot eltakarnak, s minden olyanná válik, mint a porcukorral hintett sütemény teteje. 
Végül egy hűs zugot választott a fának, hogy sokáig szép maradjon, kár, hogy ő maga már nem fog sokáig gyönyörködni benne. Csak megvárja a gyertyagyújtást, és az ő gyertyái örökre kialszanak, de kedvese emlékének szentel még egy karácsonyfát. Egy utolsót. Úgy fogja feldíszíteni, mint soha még. Szíve-lelke benne lesz. 

Tovább
Szólj hozzá!
2020. december 14. 08:55 - PMBennett

Temetői történet

Emlékszem, valamikor gyermekkoromban történt velem egy furcsa eset velem, talán nyolc-tíz éves lehettem. Nagyanyóval a temetőbe mentünk egyik nap nagyapa sírjához, aki néhány évvel azelőtt távozott el az árnyékvilágból. Mindig is víg kedélyű ember volt, akár csak az édesapám.  
– A temető nem játszótér! – korholt mindig mamám. – Majd beleesel az egyik sírba, aztán megnézheted magad!
Igazából hittem is, meg nem is. Akkor még nem hittem a szellemekben, és a holtakat sem féltem, bár lehet, hiba volt. Egyszerűen csak szerettem a csendet, azt a nyugalmat, ami a hely atmoszférájából áradt. 
Forrás: Life.hu
Aznap is a sírok között mászkáltam. Ilyenkor hallgattam a madarak énekét, de most különös módon egy sem felelt. Tényleg halotti volt a csend. Még a hűvös szél fuvallata is másmilyen volt. Mintha jeges kéz markolászná a szívemet. A nap is eltakarta arcát egy jókora sötét felhővel, csak néhány sugara fénylett mattul a haragos kék égen. 
Egy különös sír keltette fel a figyelmemet, amely csendesen megbújt a fák tövében. A régi beton teljesen megfakult már, látszott rajta, hogy megrágta az idő. A fejfa részén különös kővirágok ingái tekeregtek, mintha egy játékos gyermek ujja nyoma lenne. A nevet, onnan, ahol álltam, nem lehetett elolvasni, hiszen a felirat igencsak megkopott, és a borostyán is vastagon benőtte. Szinte szólítgatott, és mint kíváncsi gyermek, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy közelebbről szemügyre ne vegyem.
Biztosan nem él már egyetlen hozzátartozó sem, mert nem láttam rajta sem vágott, sem élő, de még elszáradt virágot sem, csak gyomot. Ahogy egyre közeledtem, a merszem egyre inkább fogyatkozott, ezért, hogy bátorítsam magam egy furcsa gyermekdalt kezdtem énekelni:

 

„Tikotá és Tikoté jó testvérek voltak,
Tikotá és Tikoté nem szólnak, mert holtak.
Tikotá és Tikoté szerette egymást nagyon,
Tikotá és Tikoté mégis egymást veri agyon…”

 

Abba az irányba pillantottam, ahol nagyanyót sejtettem, és arra gondoltam, mi van, ha tényleg leesem az egyik lyukba a holtak közzé. Lehet, meg sem találnának. Nem igazán vágytam sem halott emberek, sem csontvázak közé, így elhessegettem magamtól a gondolatot, és a célra koncentrálni, elérni a különös sírt.

Tovább
Szólj hozzá!
2020. november 25. 08:05 - PMBennett

Az öreg vámpír meséje

Téma: egy vámpír rájön, hogy éppen ma 2500 éves
Fáradt vagyok. Hosszú életem volt, talán túlságosan is hosszú. Láttam birodalmakat felkelni és lehanyatlani, még így is, hogy többnyire a sötétben kellett járnom. Nappal a koporsómban feküdtem, hogy a Nap fénye ne árthasson nekem, éjjel pedig áldozatra lestem, akikről azt reméltem, hogy majd csillapítják a kínzó éhségemet. 
De nem mindig voltam az a lény, akitől már én magam is undorodom: egy rohadt vámpír. Emberként születtem egy szép nyári este a Római Köztársaságban, ami később birodalommá vált, s ti is így ismeritek. 
Eltelt kétezer év azóta, és még néhány pár száz, és olykor már nem sikerül pontosan visszaemlékeznem, a memóriám már néha kihagy. Azt a szörnyű napot viszont sohasem felejtem, amikor megtámadta a falunkat egy csapat vámpír. Mindenkit megöltek, és én is haldokoltam már, amikor mesterem feltépte önnön karját, és vérét az ajkaim közzé csepegtette. Szörnyű kínok között változtam át. Nem akartam ezzé lenni, de meghalni féltem. Micsoda gyáva alak vagyok. 
Hozzácsapódtam átváltoztatóm „fészkéhez”, miközben egész bensőmből gyűlöltem, és megvetettem őket. Akkoriban még nem voltam hajlandó ölni, és állatok vérén éltem. Amikor már elég erős lettem, végre bosszút állhattam minden egyes falusiért, mindenkiért, akiket szerettem, és elvettek tőlem. Mire észrevettem volna úgy elmerültem a mocsokba, a halálhörgéses éjszakákba, hogy végül olyanná váltam, mint azok, akiket szívből megvetek. Olyanná, mint akiket a saját kezeimmel pusztítottam el… De nem akadt senki, aki az én szenvedéseimnek véget vetett volna. 
Egy harminc éves férfi testében ragadt a kétezer ötszáz éves lelkem. Hiszen ma is éppen olyan nyári éjszaka van, mint amikor megláttam napvilágot, bár ha ezt tudom, hogy ez vár rám, hamarabb véget vetek az életemnek, méghozzá önkezemmel. 

Tovább
Szólj hozzá!
2020. augusztus 16. 09:09 - PMBennett

Összetört szívek

A lány tudta, hogy hamarosan a végére ér mindennek. Ennek az egész törékeny dolognak, amit életnek hívnak. Egyre többször jöttek elő a rohamai, pedig minden erejével azon volt, hogy legalább az iskolában ne tudjon róla senki. Eleinte ez még működött is. Mindig is energikus lánynak mutatta magát, aki teljes szívből éli az életét, de mi van akkor, ha ez a szív meghibásodott, s csak kattog össze vissza, mint egy óra, aminek eltört a rugója? 
Vele született szív- és nagyérfejlődési rendellenességet diagnosztizáltak még ezelőtt, hogy a világra jött volna, de édesanyja képtelen volt arra, hogy elvetesse gyermekét. Próbált úgy élni, mint bárki más, de a tornaórákon szinte mindig rosszul lett, és bár a tanárok nem mondtak semmit, az osztályban mindenki sejtette, hogy Kittivel valami nincs rendben. Egy idő után nem tornázhatott már, de ő ennek ellenére mindent megtett, hogy teljes életet élhessen. A boldog mosoly szinte sohasem tűnt el az arcáról. Mintha semmi és senki sem bánthatná, de ez csupán csak egy álarc volt, amit mások felé mutatott.
Forrás: 4ever.eu
Amikor az osztályban is megtudtak mindent a betegségéről, hirtelen nagyon figyelmesek lettek vele. Nem engedték cipekedni, vigyáztak, hogy ne erőltesse túl magát. Zoli más volt. Ő mindig is úgy kezelte, mint bárki mást, és Kitti ezért szeretett inkább vele lógni. Nem kivételezett, nem kezelte hímes tojásként, amit annyira utált. Mindennél jobban élvezte, hogy a fiú társaságában ücsöröghet egy padon, együtt, az iskola udvarán, és beszélgethetnek az élet nagy rejtelmeiről, szerelemről, barátságról.
– Én nem igazán értem ezt az egész szerelem dolgot – vallotta be a lány. – Mi ebben a nagy dolog?
– Ha majd egyszer szerelmes leszel meg fogod tudni. – Zoli rámosolygott, majd megfogta a lány kezét és az ujjai végére meredt. – Milyen lilák a körmeid!

Tovább
Szólj hozzá!
2020. augusztus 08. 22:06 - PMBennett

Gyertyák a padon

Téma: gyertya

 

A Sanyi idegesen topogott a félig nyitott osztályterem ajtaja előtt. Bentről halk duruzsolás hallatszott, néhányan a széken ültek vagy a pad mellett álltak és beszélgettek. Félt arra gondolni, hogy a többiek mit fognak megint kitalálni csak azért, hogy újra bántsák. A múltkori, újságpapírba csomagolt döglött patkány volt a legdurvább. Ráadásul épp az óra közepén sikerült a lábai közzé borítania, és a tanár nem tett semmit, hogy előkerítse a tetteseket. Utálta a tehetetlenség érzését, amely szépen lassan rátelepedett, és kezdte agyonnyomni a súlyával. 
Forrás: kadarka.net
Nagy levegőt vett és belépett. Most sem vett senki sem tudomást róla, szóval minden olyan volt, mint más reggeleken. Még mindig idegesen tördelte az ujjait, s nem nézett fel, csak egyenesen a padjához sétált. Amikor feltekintett saját fényképe nézett vissza rá. Néhány virág szórta kellemes illatát és mécsesek lángoltak az asztalon és egy hosszú fehér gyertya. Egy csinos kis szalag, ezüstös széllel tekergőzött végig a pad tetején, amelyen nagy fekete betűkkel ez állt: „Sohasem felejtünk el!”
- Ez meg micsoda? - horkant fel. - Ez már túlmegy mindenen. Ennyire azt akarjátok már, hogy meghaljak? - üvöltötte szinte teli torokból, de persze választ persze nem kapott. Sem egy elfojtott kuncogás, sem egy kárörvendő kacaj, csak a közöny, amit eddig mindig is kapott, mióta ide jár. Mintha ott sem lenne. 

Tovább
Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása