Barátomnak, Csabinak volt egy rossz szokása. Ha rájött a bolondóra, ’e’ betűvel kezdett beszélni. Először még én is mulatságosnak találtam, és mindenki más is az osztályból, de aztán már inkább tűnt bosszantó szokásnak, mint szórakoztatónak.
Aznap is fent ült a pad tetején, és szívta a vérünket, mert tudta, hogy már utáljuk azt, amit csinál, de ő csak mondta és mondta a magáét. Ekkor lépett be Eszti néni, az irodalom tanárunk. Középkorú, mosolygós szemű nő volt, szelíd halk szavú, s mindig úgy magyarázta a tantárgyát, hogy még annak is megjött a kedve hozzá, aki kevésbé érzett hozzá affinitást.
- Jó reggelt gyerekek! - Üdvözölt bennünket, majd Csabára tekintett, aki még mindig ugyan ott trónolt. - Csaba, gyermekem, mire vársz? Tapsra? Tedd le feneked helyedre! - tette hozzá eszperente nyelven, mert elcsípte az előző beszélgetés végét. Gondolta, jópofa lesz, ha így fegyelmezi meg, de talán nem kellett volna, mert ezzel egy végtelennek tűnő verbális pingpong meccset indított el, s épp ő szervált.
- Mesterem, ez lehetetlen! - válaszolta Csabi
Eszti néni megállt, letette a könyveit az asztalára, majd jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét, és csak ennyit kérdezett:
- Mert?
Mi pisszegtünk neki, hogy ne beszéljen már vissza, inkább tegye le a hátsóját a székére és figyeljen az órára, de ő nagy ívben tett a figyelmeztetéseinkre. Már éppen újra nyitni akarta a száját, hogy újra elhagyja a száját valami e betűs hülyeség, amikor megszólaltam mellette.
- Kerekek? Rendben? - kérdeztem én is padtársam felé fordulva és körözni kezdtem a mutató ujjammal a fejem mellett. Az osztályban jól eső derültség lett úrrá.
Eszti néni kilépett a katedra mögül, és az ablak felőli padsor első padjához lépett, amelynek kellős közepén a srác még mindig pofátlanul az asztal tetején csücsült.
- Ne feleseljen nekem. Lehet, felelne? Verset elemezne? - majd elhallgatott egy pillanatra, s lassan hangsúlyozva megkérdezte – Esetleg...egyest szeretne?
Csabi felpattant, majd leült a helyére, de azért szendén vigyorogva pofátlanul megkérdezte:
- Jelest lehetne?
Úgy látszott, Eszti néni kezdi elveszíteni a türelmét, amire eddigi tanulmányunk alatt egyszer sem volt példa. Bár a szópárbajt Csabi megnyerné, kétségtelen, de hogy mégis ő lenne a legnagyobb vesztese ennek az egésznek, az minden kétséget kizárna. Miért csinálja akkor mégis?
- Neveletlen, engedetlen gyermek! - emelte meg kissé a hangját a tanárnő - Merengve, eget lesve nem lesz jelese. Elemezzen. Feleljen s lesem.
- Nem lehetne eszperente, vers helyett, mesterem?
- Nem, nem, kedvesem.
S a vége az lett, hogy Csabinak a nagy szája miatt csak felelnie kellett egy Petőfi versből. Persze tudta az anyagot, bár nem teljes pontossággal, de elégedett lehetett a négyesével így is. Tudta a kis mocsok, más tanárnál nem úszhatta volna meg egy szaktanárinál alább, vagy egy látogatással a dirinél. Minden esetre többet nem feleselt.
