– Ma éjjel, újra találkozunk, Ilonkám! – motyogta, s kirakott az asztalra egy sötét színű üveget, aminek az oldalán egy koponya és két keresztbe tett lábszárcsont vigyorgott vissza. – Mennyire szeretted a karácsonyt. – sóhajtotta.

Remegő ujjai közzé fogott egy rég megsárgult fényképet, amelyen még ő is legalább húsz-harminc évvel fiatalabb volt, s szeretett Ilonkáját ölelte. Mind a kettőjük arca ragyogott a boldogságtól. S most itt ücsörgött magában Szent Este a fekete magány leplébe burkolózva, s úgy érezte, kezd fuldokolni. Még egy futó pillantást vetett az üvegcsére, majd belebújt a kabátjába, és a pajtába ment. A lucfenyő épp olyan pompázatos volt, mint amikor megvette. A hónaljáig érhetett, és mindig szinte eleven zöld volt. Azóta egy tűlevelet sem ejtett. Ez a kereskedő mégiscsak érthet hozzá.

– Gyere csak, barátocskám. Találtam neked egy szép kis talpat – motyogta s már fel sem tűnt neki, hogy már megint magában beszél, pedig felesége mennyit ugratta ezért.

Nem tudott másra gondolni, csak a megboldogult feleségére, aki ötvenkét évig hűséges társa volt. A forró könnycsepp csordult végig gyakran barázdált arcán, amely legördült egészen az álláig, majd onnan letörölte kissé viseltes kabátja ujjával. Megfogta a vékony csontú fenyőt, s kivitte a szabadba, majd egy könnyű kis fejszével farigcsálni kezdte. 

Szitálni kezdett a hó. Felnézett, és nagyot sóhajtott. Mintha csak aprócska angyalszárnyak pihéi repkednének. Mindig is szerette a havazást. Ahogy azok a különféle alakú, formájú hópihék elfedik a csupasz földet. Minden mocskot eltakarnak, s minden olyanná válik, mint a porcukorral hintett sütemény teteje. 

Végül egy hűs zugot választott a fának, hogy sokáig szép maradjon, kár, hogy ő maga már nem fog sokáig gyönyörködni benne. Csak megvárja a gyertyagyújtást, és az ő gyertyái örökre kialszanak, de kedvese emlékének szentel még egy karácsonyfát. Egy utolsót. Úgy fogja feldíszíteni, mint soha még. Szíve-lelke benne lesz.