Nem is tudja, hogy tudom. Már körülbelül fél éve, vagy talán több is, hogy rájár a húgomra. Beiszik és bemegy hozzá. Először csak simogatta, de már ennyi nem elég neki.

Láttam Kittyn, hogy nagyon zaklatott, fél mindentől és mindenkitől. Rákérdeztem, miért. Először csak ült csendben, de ismer, tudja, hogy addig nem megyek sehová, amíg ki nem böki. Most is megvártam. Nem tudom, mit érez, de bele tudom élni magam, bár ez biztos fele sincs annak a rémületnek, fájdalomnak, amit érezhet. Már akkor meg akartam ölni, de Kitty visszatartott.

Hogy tehet ilyet ez a féreg? Megfenyegette, hogy elvágja a torkát, ha elmondja anyának, vagy bárkinek. Én vagyok a férfi a házban, mert aki ilyet tesz, az nem az. Nekem kell őt védelmeznem. Megígértem apunak a halálos ágyán.

Anyu persze nem hitt nekünk. Azt gondolta talán, hogy képzelődött, vagy félreértette a közeledését, de mit lehet ezen félreérteni? Ha elképzelem a húgomat ezzel a féreggel egy ágyban, felfordul a gyomrom. Miért hisz mégis neki, ha már nem egyszer szinte félholtra verte? Vagy jobb azt hazudni, hogy elesett, vagy nekiment a szekrénynek? Már régen el kellett volna mennie a rendőrségre.

Nem, az sem lenne megoldás. Ha bevinnék, és esetleg netalán még le is tartóztatnák, az sem tartana élete végéig. Sajnos. Visszajönne, és az egész kezdődne előröl, vagy csak még rosszabb lenne. Majd én most kezembe veszem a dolgokat. Elintézem. Ezúttal örökre.

Csendben kell maradnom, nem akarom, hogy felébredjen. Még nem. Legalább addig, amíg a revolvert meg nem szerzem. Még mindig itt tartja a fiókban. Ez az… Érzem a hideg fémet az ujjaim között. Már nem baj, ha felébred, sőt, azt akarom, hogy tudja. miért kell megdöglenie!

-Hé, ébredj, te részeg disznó!

Hiába rúgtam bele, húzza a lóbőrt. Hogy bűzlik a piától! Kapsz te mindjárt nagyobbat is, megállj!

- Naaa… Mi van?

Mi volna, te mocsokláda? Eljött a halálod napja.

Válasz helyett rá szegezem a Beretta hideg csövét

- Tedd le azt a szart, még el talál sülni.

- Ne aggódj, ha elsül, az nem véletlen lesz. Azt akarom, hogy tudd, miért kapod!

Az ajtó nyikorogva feltárult, s némiképpen felkavarodott a por a hátam mögött besettenkedő széltől, s én prüszkölni kezdtem.

– A rohadt porallergia! – dohogtam. – Ráférne egy nagy takarítás. Szerintem a gyerekeknek és Annának is tetszeni fog – mondtam hangosan, nem zavart az sem, hogy igazából csak én vagyok ott.

Ahogy a feleségemre és gyermekeimre gondoltam, önkéntelenül is mosolyra húztam a számat. Elképzeltem, ahogy rohangálnak fel-alá, s én és Anna a teraszon ücsörögve boldogan nézzük őket. 

Lehúztam a takarót egy-két bútorról, s gyönyörű lakkozott szekrény, puha, szivacsos szófa bukkant elő alóluk, szinte újszerű állapotban. 

Hirtelen megálltam egy nagy tölgyfaajtó előtt. A pince. Még mindig hallom nagyapám szavát, hogy semmi körülmények között ne menjek le oda, de egyébként is mindig zárva tartotta. Némi időbe telt, úgy félórányi kutatásba, mire a kezembe tarthattam a fekete, régies kinézetű kulcsot.

– Hát jó, nagyapa, lássuk, mit rejtegettél előlem? – mondtam, majd kinyitottam az ajtót. Az ajtó mögött vak sötét volt, és olyan büdös, hogy felfordult a gyomrom. – Uhh, basszus, itt biztos megdöglött valami. De amilyen erős ez a bűz, ez biztos egy elefánt.

Kitapogattam a kapcsolót, az izzó előbb pislantott egyet, majd világosság támadt. A sálammal bekötöttem az orrom és a szám majd lemerészkedtem a nyikorgó lépcsőn. Poros polcok, asztalok, szekrények. Semmi különös, nem is értem, miért nem volt szabad ide lejönnöm. 

– Jé, ez még a nagyi lekvárja! - kiáltottam. Boldogan gondoltam mamámra, aki még korábban, úgy öt éve hagyott itt bennünket.

Ahogy megemeltem az üveget, egy kattanásra lettem figyelmes, amit csuruszkoló hang követett, egyenesen a hátam mögül. Megperdültem, kezemben az üveggel, s ahol az előbb még egy fal állt, most egy titkos ajtó bukkant fel. 

„Alva járhattam. Megint.” - gondoltam, mert mostanában különös módon ez többször előfordult, holott előtte soha. - „Mindegy, Ideje hazamenni.”

Ásítottam egy nagyot, majd felültem. Egy finom szövésű bordó köpenyféle csúszott az ölembe. Tapintása finom volt és puha, a nyakánál valamiféle állatprém, amiről nem tudtam megmondani, mi volt szegény, amíg élt. Én magam pedig a tegnapi ruhámat viseltem, amiben az ágyba estem azután a hosszú, kimerítő munkanap után. Még részmunkaidősként is Tokió egyik menő éttermében felszolgálni nem volt gyerekjáték. 

Megtöröltem a szemem, és nyújtóztam még egyet. Meglepően hűvös volt, és csak egy forró fürdőre vágytam, de úgy tűnt, itt ez nem lesz lehetséges. Egy sűrű erdő vette körbe azt a tisztást, amelynek a közepén az oltár állt. Óriási kőoszlopok vették körbe, aminek a tetején legalább akkora kövek feküdtek, mint maguk az oszlopok. Az egész olyan Stonehenge-szerű volt, már olvastam róla. Ám ennek a közepén egy asztalszerű oltár is volt, amin éppen én is feküdtem. Valamikor ilyeneken mutatták be az áldozatokat az isteneknek. Remélni tudtam csak, hogy az akkor volt, és nem áll szándékában senkinek sem a véremet ontani. Aztán persze az jutott eszembe, hogyha azt akarta volna, akkor már megtehette volna, amíg aludtam, és nem takart volna be ezzel a drága holmival. Nem is beszélve a birkagyapjúnak tűnő állatprémtől, ami az asztallapon terítettek végig, hogy az abból áradó dermesztő hideg ne hatolhasson a belsőmbe, a csontjaim közzé.

Aggasztott, hogy egyáltalán nem tudtam, hol is vagyok, hiszen ennyire zárt erdő még csak-csak, de ilyen kőtákolmány nem valószínű, hogy lenne itt Tokióban, még akkor sem, ha világ legnagyobb metropoliszáról is van szó.

Stonhenge

A szél megcibálta a fák ágait, s a hűvös fuvallat hatására libabőrös lettem. Leugrottam az oltárról és a nyakamba akasztottam a köpenykabátot, hogy valamelyest védjem magam a kihűléstől. Talpam alatt éreztem a selymes füvet, ami épp olyan jeges volt, mint amin eddig feküdtem. A lábamra néztem, amin nem volt más, csak a zoknim. Így persze érthető, hogy fázik az ember lába. Egy kézzel elkészített, díszes bőrcsizma volt odakészítve az oltár elé, finom, aprólékos munka. Még sohasem láttam effélét. Nem akartam megfázni, gondolom, biztosan nem fog megharagudni a tulajdonosa, ha kicsit kölcsönveszem. Az öltözködés befejezve végignéztem magamon. Érdekesen festhettem. Talán, mint egy elmebajos, aki azt képzeli, hogy egy középkori lovag, vagy efféle. 

„Na mindegy, addig megteszi, amíg hazaérek.” - dörmögtem magam elé. - „Remélem, nem találkozok senkivel. Tuti, hogy bezárnának valahová.” 

A körből kilépve, kissé arrébb sátrakat pillantottam meg. Mindegyik eléggé kicsi volt, de a középen egy nagyobb, méltóságteljesebb állt. Talán takarásban volt az egyik oszloptól, így egészen eddig nem is láthattam. Két őr strázsált a nagy előtt fényes páncélba bújva, míg a többi közt mindenféle népek sürgölődtek. Az egész tábor annyira közel volt, hogy ha akartam volna sem tudtam volna észrevétlenül besurranni a fák közé. Bár megpróbáltam, de nem sikerült.

- Sir Lockward, de jó, hogy visszatért! - indult el felém egy fiatal férfi, s közben nekem integetett.

Ha kijött az udvarra mi már teli torokból skandálni kezdtük, hogy: 

– Csíkos Zebra, Csíkos Zebra!

Eleinte csak tűrte és tűrte, nem szólt semmit, de egy idő után megunta és visszakiabált:

– Én nem vagyok az! – talán azt remélte, hogy ez az enyhe tiltakozási kísérlete majd megtöri a gúnyolódás keltette kedvünket, de az erőtlen próbálkozása nem igazán számított. Annál jobban mondtuk a magunkét. Csak azért is. Kis kopasz feje egyre vörösebb lett, mint egy kis pulykának, szinte dagadt, de mi tovább élveztük a szekálását. Már még kis rigmust is fabrikáltunk, és fennhangon ismételgettük:

– Csíkos Zebra, gyere ki a hídra! Csíkos Zebra, gyere ki a hídra!

Mérgében megragadott egy cserépdarabot, és elhajította. Nem tudom, ennyire jól tudott-e dobni, vagy vagy csak szerencséje volt, de ahogy az susogva átszelte a levegőt, nagyot koppant a homlokom közepén. Most már ordítottam én is a sajgó fájdalomtól, amit ő okozott nekem, és sírt ő is attól a lelki fájdalomtól, amit én és a többiek okoztunk neki. 

Az eset óta eltelt néhány hét, és már nem lehetett hallani a szokásos skandálást az udvaron. Az udvaron szomorúan azt suttogták, hogy meghalt, mert valami leukémia nevű betegség elvitte. 

Megrázott a hír, mert nagyon csúnyán viselkedtem vele, és soha többé nem mondhattam azt neki, hogy sajnálom. Nem lehettem többé sem az ellensége, sem a barátja. Egyszerűen csak nem volt tovább. Bezárta egy hideg, sötét komor sír, ahová már nem hallatszódott be a kántálás:

- Csíkos Zebra gyere ki a hídra! Csíkos Zebra...

Forrás: kadarka.net

Nagy levegőt vett és belépett. Most sem vett senki sem tudomást róla, szóval minden olyan volt, mint más reggeleken. Még mindig idegesen tördelte az ujjait, s nem nézett fel, csak egyenesen a padjához sétált. Amikor feltekintett saját fényképe nézett vissza rá. Néhány virág szórta kellemes illatát és mécsesek lángoltak az asztalon és egy hosszú fehér gyertya. Egy csinos kis szalag, ezüstös széllel tekergőzött végig a pad tetején, amelyen nagy fekete betűkkel ez állt: „Sohasem felejtünk el!”

- Ez meg micsoda? - horkant fel. - Ez már túlmegy mindenen. Ennyire azt akarjátok már, hogy meghaljak? - üvöltötte szinte teli torokból, de persze választ persze nem kapott. Sem egy elfojtott kuncogás, sem egy kárörvendő kacaj, csak a közöny, amit eddig mindig is kapott, mióta ide jár. Mintha ott sem lenne. 

A nevem Nick Green s ezúttal éppen edzésről tartotok hazafelé, mert japán kardművészetet tanulok-, a szamuráj kardom most is itt lóg az oldalamon -, amikor újra erőt vesz rajtam az az ismerős szédülés és émelygés. Most pedig itt állok egy erdő kellős közepén, valahol, valamikor, elveszve. De hiszem, hogy minden okkal történik.

A levegő szokatlanul tiszta, legalábbis egy olyan jövőbeli városlakónak, mint én. A talpam alatt susogó avaron, a közelben csobogó patakon, no meg persze néhány énekesmadáron kívül semmi mást nem hallok. Egyelőre. Végig simítom a kezemmel a fa oldalát, és a megállapítom az északi irányt. Úgy döntök, arra indulok. Bár az ég olyan kék, mint otthon, nyáron, Ohioban, de itt az ujjaim végét már átjárta a hideg. Felhúzom a cipzárt a kabátomon, majd a kezeimet a zsebem mélyére rejtem.

Már jövök nagyjából egy órája, amikor másféle, az eddigiektől eltérő zajok csapják meg a fülemet: kalapálás, talán üllő csengése, recsegés és ropogás. A tüdőm megtelik a füst, az étel illatával, ahogy keveredik az erdőével. A gyomrom hangosan felkordul.