A nevem Nick Green s ezúttal éppen edzésről tartotok hazafelé, mert japán kardművészetet tanulok-, a szamuráj kardom most is itt lóg az oldalamon -, amikor újra erőt vesz rajtam az az ismerős szédülés és émelygés. Most pedig itt állok egy erdő kellős közepén, valahol, valamikor, elveszve. De hiszem, hogy minden okkal történik.

A levegő szokatlanul tiszta, legalábbis egy olyan jövőbeli városlakónak, mint én. A talpam alatt susogó avaron, a közelben csobogó patakon, no meg persze néhány énekesmadáron kívül semmi mást nem hallok. Egyelőre. Végig simítom a kezemmel a fa oldalát, és a megállapítom az északi irányt. Úgy döntök, arra indulok. Bár az ég olyan kék, mint otthon, nyáron, Ohioban, de itt az ujjaim végét már átjárta a hideg. Felhúzom a cipzárt a kabátomon, majd a kezeimet a zsebem mélyére rejtem.

Már jövök nagyjából egy órája, amikor másféle, az eddigiektől eltérő zajok csapják meg a fülemet: kalapálás, talán üllő csengése, recsegés és ropogás. A tüdőm megtelik a füst, az étel illatával, ahogy keveredik az erdőével. A gyomrom hangosan felkordul.

Még pár métert megyek, s máris egy domb tetején állok. Lefele tekintve egy falu terül elém, kis egyszerű faházakkal mindenfelé. Barna és fekete ruhás emberek teszik mindennapi dolgaikat: szerszámot készítenek, fát vágnak, ruhát mosnak. Malackák, libák, kacsák és tyúkok futkároznak szabadon, szerteszét. A röfi épp átgázol a veteményesen, és egy kis szőke, szutykos, kilenc év körüli kislány egy pálcával üldözi, mire a holttá vált állat menekülőre fogja a dolgot. Egy barna lány egy nagy kosárral a kezében megáll, és akkurátus mozdulatokkal széthúzgálja a nedves ruhákat a kötélen, hogy minél nagyobb felületen érje a szél. Rám néz. Nem is… Inkább mintha az utat figyelné, amely tőlem nem messze, jobbra kanyarog, s vége belevész a végtelenbe. A távolban valamiféle porfelleg kerekedik, nekem pedig baljós előérzetem támad. Leereszkedem a lejtőn, és elindulok a falu felé, tudván, hogy nagyjából tíz-tizenöt percem marad a lovasok érkezéséig.

Az előbbi lány észrevesz, talán banditának néz, mert ott hagyja a kosarat, és sietősen, majdnem futva berohan a házak közzé. Az emberek szaladgálnak, mintha elrejteni a gyerekeket, mások kevéske élelmükből próbálnak megmenteni némi kis tartalékot. Talán mégsem miattam van, sokkal inkább a lovasok miatt. Besétálok a házak közzé, és várok. Senki sem törődik velem, mintha nem is lenne ott egy idegen, majd felmászok egy alacsony tetőre, onnan figyelek. Vannak saját szabályaim, s abból az első, hogy ne avatkozz be a történelem menetébe, hacsak nem forognak kockán emberi életek. Lekucorodok, és várok. Innen mindent látok, de engem képtelenség kiszúrni.

A lovasok megérkeznek, s összeterelik az embereket. Mindegyik könnyű sodronyinget visel, ápolatlanok, fogaik sárgák, hajuk kócos, összeragad a mocsoktól. Gondolom büdösek is, de a szagukat innen nem érzem. Fegyvereik jobban aggasztanak: lándzsák és kardok, amiket rajtaütésben szerezhettek, s igen ingerülten hadonásznak velük a rémült parasztok felé. Búzát, lisztet, húst követelnek. Még a malackát is foglyul esik. Jó pár pofont kiosztanak, s néhány falusi a földre kerül, de még nem mozdulok.

Egy rút pofájú a barna lányhoz lép és elkezdi fogdosni a melleit, aki ugyan próbál védekezni, de a fegyveres haramia sokkal erősebb, mint egy gyenge nő. Lelöki a földre, majd felemeli, s becipei a ház mögé, oda, amelynek a tetején én is lapulok. Letépi a ruhát, s szabaddá válnak a lány keblei. Eszembe jut a második szabályom a nők gyerekek és elesettek védelméről. Lecsukom a szemem, hogy kitisztítsam a fejem, s valamiféle nyugalom száll meg.

Leugrom, s a kardom kisurran a tokjából, mint egy macska éjjel, s mire észreveszne, a Rút Pofájú feje elhagyja a testét s hang nélkül elterül. A lány felsikolt, a földön ülve hátrál, majd összehúzza mellkasán a szakadt rongyot. A szám elé teszem az ujjam, és felemelem a levágott fejet a hajánál fogva. Hallom, ahogy a többi haramia felröhög, mondván, hogy a társuk biztos jól szórakozik. Jól ám! Az öreg ördögökkel!

Elősétálok, kardom ismét hüvelyben, hátam mögött a vértől csöpögő fej. Mindenki rám néz meglepetten.

- Úgy tűnik a komátok mindig elveszti a fejét egy szép nőtől.

Ismét felröhögnek, valamit mondanak, de nem figyelek a szavakra. A legnagyobb szájú felé dobom a fejet, akiről azt gondolom, a kapitány lehet. Mire feleszmél a Rút Pofájú az ölében landol, és az arca rémületbe torzul. Ordít, hogy fogjanak el, de ekkorra már a pengém ismét vígan táncol, jól mulat, s literszámra issza a vért. Vannak, akik felbátorodva a tettemen villát kaszát és más szerszámot ragadnak és rárontanak az ellenségre, akik mostanra már teljesen összezavarodnak. Tudják, hogy nincs menekvés és nincs kegyelem sem.

Mire a kardom ismét hüvelybe kerül csak a lovak ácsorognak ott, gazdáik nélkül. A földön holtak és sebesültek hevernek szanaszét, véresen mind a két oldalról. A még éppen csak életben lévő haramiákat a falusiak még átküldik a túlvilágra, nem végeznek fél munkát. Nem nézem, elfordítom a fejem. Harcképtelen ellenséget kivégezni nem érdem, inkább csak mészárlás.

A barna lány jön, kezei még mindig összefonva mellei előtt. Szemében hálát látok. Rámosolygok. A falu vezetője bort önt a tiszteletemre, amely a rejtekhelyről kerül elő. Ételt hoznak ki az egyik házból, ám ekkor ismét szédülni és émelyegni kezdek, s a következő pillanatban az út közepén állok. Elvakít egy fényszóró s csak a gyors reflexeimen múlik, hogy nem gázol el. Egy alak kihajol az ablakon és üvölt, hogy:

“Vak vagy, te barom!” - s én megnyugszom, mert tudom, hogy hazaértem.