A rosszindulatú pletykák egyre inkább kezdtek elharapózni, amelynek elszenvedője osztálytársam, Karcsika volt. Fattyúnak meg zabigyereknek kezdték csúfolni, s ettől teljesen magába roskadt, és elszigetelte magát mindenkitől. Ráadásul otthon is hasonló volt a helyzet, a szülei bejelentették, hogy elválnak. Már ha a pletykáknak hinni lehet, Karcsika anyukája félrelépett még Karcsika születése előtt. Csak egy véletlennek köszönhető, egy hülye kis balesetnek, hogy az egészre fény derült tizenhárom év után. Nem egyezett a vércsoport vagy mi. Arcra leginkább az anyukájára hasonlított, s így biztos nem volt annyira feltűnő, hogy Józsi bácsira meg egyáltalán nem. Aztán az apja gyanakodni kezdett kért egy DNS tesztet, és hát minden kibukott. Gizi néni már nem tagadhatta le. Így hallottam legalábbis a barátnőimtől. Jó fejek, de mindig más dolgába ártják magukat, és ez a sok rosszindulat, ami Marcsiban és Zsófiban van, nekem egyáltalán nem tetszik.
Karcsika szünetben el-el tünedezett mostanában és én aggódtam érte. Valahogy át tudtam érezni a helyzetét, a sehová sem tartozás érzését, bár egyébként is elég visszahúzódó volt, talán csak én ismertem igazán. Elkezdtem hát a folyosókat járni, hátha megtalálom, de alsóban is nagyon jó volt bújócskában, mindig ő volt az, aki az utolsók között kerültek elő. Biztosan valami jó helyet találhatott, ha még én sem leltem meg. Aztán azon gondoltam, hová bújnék, ha azt akarnám, hogy senki se zavarjon? Talán a vécébe? Menjek be? A fiúkhoz? Na de mit mondjak, ha vannak bent? Mit keres egy lány a fiúk mellékhelységében? Egy ideig néztem az ajtót, de nem jött ki és nem is ment be senki, így hát összeszedtem minden bátorságom, és beléptem. Sokkal rendetlenebb volt, büdösebb, és a piszoár alatt gyanús sárga tócsa gyűlt össze. Lélegzetemet visszatartva gyorsan végig szaladtam a bokszokon, de mindegyik üres volt.
„Ha nem itt van, akkor hol?” - gondoltam. - „Csak nem esett tán baja?”
Észrevétlenül kilopóztam, s tovább kukucskáltam a folyosókon, majd megálltam a lépcső előtt. Eszembe jutott a tető. Bár kimenni nem lehetett, mert az ajtó kulcsra volt zárva, de az ajtó előtti forduló kiváló rejtekhelyet nyújtott. Kettesével szedve a lépcsőket felmásztam a tetejébe. Tényleg ott gubbasztott térdét felhúzva és átölelve bent a zugban.
- Hát megvagy végre! - mondtam, s magam alá simítottam a szoknyámat leültem mellé, meg sem kérdezve szabad-e egyáltalán vagy zavarom-e, mert ha megteszem, tudom, hogy elküldött volna.
Egy pillanatra rám nézett nagy bánatos kék szemekkel, majd tekintete újra belerévedt a nagy semmibe.
- Jól vagy? - kérdeztem.
Némi csend után újra megszólalt.
- Miért nem hagysz te is békén?
- Már mindent tűvé tettem utánad - kezdtem hadarni. - Képzeld, még a fiú vécébe is belógtam. Fúúú de büdi van ott! - lengettem meg a tenyerem az orrom előtt, közben fintorogtam, de az arckifejezésemre sem reagált.
- Jobb lenne, ha te is itt hagynál, még bajod lesz belőle, hogy velem látnak. - mondta épp olyan hidegen. De ha már egy hosszabb mondatot ki tudtam belőle csalni, ez már egy jó jel.
- Engem nem zavar, ha meglátnak. Ismerlek már. Tudom, hogy most nem jó, ha egyedül hagylak, úgyhogy ne is kérd!
- De miért?
- Mert már régóta tetszel nekem – bukott ki belőlem, mielőtt észbe kaphattam volna.
A számhoz kaptam a tenyeremet. Égett az arcom és a fülem, de már mindegy volt. Kimondtam a szavakat, amiket azt hittem, sohasem leszek majd képes. Aztán elkezdtem idegesen a szoknyám szélével babrálni, s közben próbáltam olyan mélyre hajtani a fejem, hogy ne lássa, milyen vörös vagyok, hogy a fülem hegyéig pirulok, de hát ott ültem közvetlen mellette. Vak lenne, ha nem látná.
- Ne haragudj, nem így akartam elmondani. Nem ilyen helyzetben. - motyogtam. Éreztem magamon a tekintetét, de én nem mertem ránézni.
- Jól áll ez a szín. - mondta. A hangja már nem volt olyan hideg és érzéketlen, mint az előbb.
Akkor erőt vettem magamon, és szégyenlősen rásandítottam.
- De tudod, - folytatta –, most minden úgy összejött. Minden olyan kusza. Nem tudom, erre most mit mondhatnék.
Nem tudom, mit vártam. Talán, hogy „te is tetszel nekem”, vagy efféle. Bármi mást, de nem egy ilyen választ.
„Hát, még így sem utasítottak el” – nyugtáztam magamban, s abban a pillanatban megcsörrent a csengő, ami a szünet végét jelezte.
- Értem – nyögtem halkan. Felálltam, s lentebb szökkentem néhány lépcsőfokot, onnan fordultam vissza. - Te nem jössz?
- Még várok pár percet, csak nem akarom…
Értettem én. Nem akarja, hogy szekálják, így ha a tanárral együtt lép be a terembe, kevesebb az esély a csúfolódásra.
- De ne késs el, mert tudod, hogy az öreg beír rögtön, ha nem vagy bent!
Az öreg a történelemtanárunkat jelentette, aki valószínűleg nyugdíjas lehet már vagy húsz éve, és a kis nyugdíja mellett visszajár tanítani.
- Andi! - kiáltott utánam Karcsi, amikor a lépcső aljához értem. Felnéztem, rá, s Karcsi ott állt a korlátba kapaszkodva, s mintha arca is egész megváltozott volna. Egy mosolyféle tűnt fel rajta. - Következő szünetben nem lenne kedved megint kijönni ide? - kérdezte.
- De, nagyon szívesen. - bólintottam, és éreztem, hogy ismét elvörösödök. Hogy ne lássa, gyorsan elfordultam, és elsiettem.
Ettől kezdve itt a lépcsőfordulóban beszélgettünk, kettesben minden szünetben. Távol az iskola forgatagától, a bántó megjegyzésektől. Ahol a gyerekek hangja is csak jól eső zümmögő masszává állt össze.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.