2020. december 18. 20:06 - PMBennett

Bolygó a láthatáron

Forrás: Playbuzz.com

Nem tudom már mióta sodródom itt az űrben. A napok itt olyan egyformák és feketék. Eltelt már néhány év, mióta magam mögött hagytam az otthonomat, a Földet, de hogy pontosan mennyi idő telt el azóta, talán jobb ha nem is tudom. Vonzott a kalandvágy, amikor jelentkeztem a programba, de nem gondoltam volna, hogy a magány ennyire fájdalmas lehet. Valamiféle értelmes életet kellene találnom az univerzumban, de azt hiszem, túl messzire bátorkodtam, és már jó ideje összeköttetésem sincs a szülőbolygómmal. Csak sodródom és az űrhajóm irányító rendszere, egy számítógép minden kapcsolatom. Ez pedig, valljuk be, majdcsak olyan, mintha magamban beszélnék, de legalább arra jó, amire tervezték. Életben tart engem, információkat ad, irányítja az űrhajót. Unalmamban már összedobtam egy kis programocskát, hogy fejlesszem a tudását, de ez csak amolyan házibarkács program. Túl mélyen nem mertem belenyúlni, nehogy megszüntessem a saját létfenntartásomhoz szűkséges funkciókat. Így is a hibernációs kamra meghibásodása a legénység többi tagjának a halálát okozta. Nem kockáztathatok. Vajon egyszer rám is így találnak majd? Az űrben keringve, mint egy Bolygó Hollandi?

Egyik reggel a komputer riasztására ébredtem. A vezérlőbe siettem, s akkor láttam meg azt a planétát. Elsőre olyannak tűnt, mint a Föld, és azt hittem, hazaérkeztem, de néhány másodperc alatt rájöttem, hogy bár ez volna a szívem vágya, de ez mégsem az én otthonom. Kék, fehér, barna és zöld sávok kanyarogtak a felületén, s úgy tűnt, mintha légköre és felszíni vizei is lennének. Egy olyan bolygó felett lebegtem, amin nagy valószínűséggel még élet is lehet, ha szerencsém van. Számítógépes elemzést kértem az ismeretlen bolygóról, ami megerősítette, amit gondoltam: életre alkalmas, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy van is rajta. Talán csak fejletlen formában. Minden esetre a levegő összetétele is pontosan a Földével megegyező, és még a hőmérséklet is olyan, mint egy kellemes májusi napon. Lekértem a hajónaplót, és bediktáltam a felfedezésemet, majd úgy döntöttem, ezt közelebbről is meg kell vizsgálom, elvégre ezért utaztam idáig.

– Hát akkor kalandra fel! Keress egy alkalmas helyet a leszállásra. Lehetőleg ne legyen nagyon szem előtt! – adtam ki a parancsot a fedélzeti számítógépnek, s úgy egy fél óra múlva már a parti homokban bukdácsoltam szkafander nélkül, mintha csak egy turista volnék.

Tovább

Címkék: sci-fi utazás rövid fantasy találkozás egyperces másik világ rövid történet kreatív írásos feladat

Szólj hozzá!

2020. december 14. 08:55 - PMBennett

Temetői történet

Emlékszem, valamikor gyermekkoromban történt velem egy furcsa eset velem, talán nyolc-tíz éves lehettem. Nagyanyóval a temetőbe mentünk egyik nap nagyapa sírjához, aki néhány évvel azelőtt távozott el az árnyékvilágból. Mindig is víg kedélyű ember volt, akár csak az édesapám.

– A temető nem játszótér! – korholt mindig mamám. – Majd beleesel az egyik sírba, aztán megnézheted magad!

Igazából hittem is, meg nem is. Akkor még nem hittem a szellemekben, és a holtakat sem féltem, bár lehet, hiba volt. Egyszerűen csak szerettem a csendet, azt a nyugalmat, ami a hely atmoszférájából áradt.

Forrás: Life.hu

Aznap is a sírok között mászkáltam. Ilyenkor hallgattam a madarak énekét, de most különös módon egy sem felelt. Tényleg halotti volt a csend. Még a hűvös szél fuvallata is másmilyen volt. Mintha jeges kéz markolászná a szívemet. A nap is eltakarta arcát egy jókora sötét felhővel, csak néhány sugara fénylett mattul a haragos kék égen.

Egy különös sír keltette fel a figyelmemet, amely csendesen megbújt a fák tövében. A régi beton teljesen megfakult már, látszott rajta, hogy megrágta az idő. A fejfa részén különös kővirágok ingái tekeregtek, mintha egy játékos gyermek ujja nyoma lenne. A nevet, onnan, ahol álltam, nem lehetett elolvasni, hiszen a felirat igencsak megkopott, és a borostyán is vastagon benőtte. Szinte szólítgatott, és mint kíváncsi gyermek, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy közelebbről szemügyre ne vegyem.

Biztosan nem él már egyetlen hozzátartozó sem, mert nem láttam rajta sem vágott, sem élő, de még elszáradt virágot sem, csak gyomot. Ahogy egyre közeledtem, a merszem egyre inkább fogyatkozott, ezért, hogy bátorítsam magam egy furcsa gyermekdalt kezdtem énekelni:

„Tikotá és Tikoté jó testvérek voltak,

Tikotá és Tikoté nem szólnak, mert holtak.

Tikotá és Tikoté szerette egymást nagyon,

Tikotá és Tikoté mégis egymást veri agyon…”

Abba az irányba pillantottam, ahol nagyanyót sejtettem, és arra gondoltam, mi van, ha tényleg leesem az egyik lyukba a holtak közzé. Lehet, meg sem találnának. Nem igazán vágytam sem halott emberek, sem csontvázak közé, így elhessegettem magamtól a gondolatot, és a célra koncentrálni, elérni a különös sírt.

Tovább

Címkék: halál gyász gyermek kedvenc rövid árnyék temető találkozás egyperces árny rövid történet

Szólj hozzá!

2020. november 06. 17:01 - PMBennett

Vakság

Az orvosok mondanak mindenfélét, hogy mi a bajom, de ki tudja megjegyezni azt a sok latin szart? Mert én nem. Nem tartom magam egy buta fickónak, a gimiben is egész jó voltam mindenből, de aztán jött ez az egész.

Először csak nem úgy kezdtem el látni sötétben, ahogy előtte, majd – ahogy a dokik mondják – beszűkült a látásterem. Aztán nehezemre kezdett esni az olvasás és az írás, és minden olyan tevékenység, amihez az embernek kell a szeme. Egy hozzám hasonló tinédzsernek már pedig elég sok mindenhez kell. Le kellett mondanom a legnagyobb szenvedélyemről, a fényképezésről is.

A doki azt mondta, hogy már visszafordíthatatlan, és hamarosan teljesen megvakulok majd. Tizenhét évesen semmit sem fogok látni. Ez fasza.

Már szoktatom magam a gondolathoz, de nem könnyű. Van, hogy dühbe gurulok a tehetetlenségem miatt, és összetörök, szétdobálok mindent magam körül. Ez egyelőre segít lenyugodnom, bár tudom, ez csak átmeneti és semmire sem megoldás.

Most még valamennyire látok, és anyu egy speciális iskolába kezdett járatni, ahol más vakokkal és csökkentlátókkal együtt tanulok újra olvasni, használni a Braille ábécét. Nem olyan érzékeny még az ujjam hegye, hogy eltaláljam, mi is van odaírva, pedig nagyon igyekszem. Már nincs sok időm, és leoltják a villanyt. Végleg. Mindannyian olyan jókedvűek ott, de azon gondolkozom, esténként, ha nem tudok aludni, hogy vajon mennyire lesz rossz, magányos érzés, ha körbezár a sötétség? Meg lehet ezt egyáltalán szokni? Félek. Félek a magánytól, a kiszolgáltatottságtól. Mindig is önálló voltam, most pedig más segítségére szorulok majd. Hamarosan. Mennyire igaz, hogy nem becsüljük meg azt, amink van, csak már akkor, amikor nincs! Persze ez esetben én nem tehetek róla, hiszen ez egy kimondhatatlan nevű betegség következménye.

Forrás:cvonline.hu

Olykor törölközőt kötök a szememre, hogy, érezzem, milyen teljesen vakon közlekedni a lakásban, amit előfordul, hogy a kis lábujjam bán. Nekimegyek tárgyaknak, felborítok székeket, pedig a terapeutám is mondta az ősöknek, hogy az a legjobb, ha mindennek megszokott helye van a lakásban, hogy könnyebben tudja tájékozódni. Ez nagy fegyelmet kíván, és persze ezt édesanyámnak nehéz megállnia. Mindig takarít, és rendezget, nem csoda ha átesek valamin, vagy leverek ezt-azt. Megtalálnom valamit pedig kész rémálom. Igazából ilyenkor szoktam leginkább bepipulni.

Tovább

Címkék: fájdalom rövid tini vak drámai találkozás vakság egyperces fogyatékosság slice of life rövid történet

3 komment

2020. október 30. 13:36 - PMBennett

A harcos lány és a félelf

Kicsit mérgelődtem ugyan, hogy már megint a legfiatalabbnak kell vadásznia, de ki mást lehetne ugráltatni, ha nem a legkisebbet? Egy pap azért csak pap, attól a hájas, elpuhult fejvadásztól még a vaddisznók is sírva menekülnének. Messziről hallik ha jön, mert reng a föld. Még azt sem nézem ki belőle, hogy meg tudná védeni önmagát, ha úgy adódna, fejvadász múlt ide vagy oda. Akkor ki marad? Hát persze, hogy csak én. Az azért vigasztal, hogy ezen a részen már az én nyelvemet, a vengriánt beszélik, úgyhogy hamarosan magunk mögött hagyhatjuk Manesia nedves erdőségeit, és vár az én szép otthonom, a Colian Birodalom. Talán még egy napnyi utazás lóháton, vagy még annyi sem, és hazatérünk.

Forrás: devianart.com

Próbálom elhessegetni az ábrándjaimat a szülőföldemről és a feladatomra koncentrálni: a cserkészésre és a vadászatra. Csöndesen suhanok végig a sáros talajon. A tegnapi eső szépen eláztatott mindent, és most a csizmám is csupa lucsok. Szerencsére nem ázik be. Talpam alatt alig surrog a fű, a levél. Nem hiába, egy félelfnek a vérében kell, hogy legyen az erdőségek minden apró lehelete. Hangtalanul suhanok a fák között, mégis jó időbe beletelik, mire találok egy állatnyomot, ami minden bizonnyal friss, mert még élesen láthatóak a szélei.

Leveszem a hátamról az íjam, és ráhelyezek egy vesszőt. Az erdőben csend van, még madarakat sem hallok, ami kissé különös nekem. Kisebb emelkedőkön és lejtőkön keresztül követem a nyomot. Egy állat nem fogja követni a dombok alapvonalát, különösen ez az őz, átvág rajta, hogyha neki úgy tetszik. Ez a jószág eléggé megtornáztat.

Már jó fél órája vágtatok árkon-bokron át, amikor fémes csattogás üti meg a fülemet. Arra gondoltam, hogy talán egy falu közelében lehetek, és a kovács új fegyvereket kalapál, ám egyre közelebb érve apróbb kiáltások is megütik a fülem. Itt valakik vívnak.

Tovább kellene mennem, tudom, de hajt a kíváncsiság, hogy megnézzem, kik csatáznak? Ez elvileg egy békés ország, s a vengriánok tudtommal jelenleg nem állnak hadban senkivel. Végig osonok hát a fák és bokrok takarásában, miközben folyamatosan figyelek. Az én szemem úgyis jobb, mint egy emberé, nem lesz semmi gond, ha távolról megnézem, mi folyik itt. Úgysem láthat meg senki. Egyébként is el vannak foglalva egymással, minden bizonnyal.

Tovább

Címkék: halál erőszak fegyver rövid fantasy találkozás folytatásos javítva rövid történet Brilaan Univerzum Harcos lány és a félelf sorozat

Szólj hozzá!

2020. október 19. 21:54 - PMBennett

A gyermek

- Szóval akkor azért jött, hogy megzsaroljon? - esett nekem a nemes hölgy, aki az eddigi élete során belevert jó modorról most teljesen elfelejtkezett. - Micsoda pimaszság! - ugrott fel a bársonyszékből, és idegesen járkált az asztal előtt, amelynek a másik oldalán én foglaltam helyet.

- Szó sincs róla! - védekeztem, s én magam is felemelkedtem - Csak tudatni akartam Önnel, hölgyem, hogy a gyermeke, akit kitett az erőbe, a csikorgó hidegbe a feleségem megtalálta és most már jó helyen van. Vigyázunk rá. - a helyet és az időjárást jól kihangsúlyoztam, hogy érezze, hogy a bűnös itt nem én vagyok, hanem ő. Tudja, - váltott a hangom halkabbra, - nekünk nem született gyermekünk, és Isten áldásának tartjuk, hogy akkor, ott a picire rátaláltunk.

A nő sápadtan hallgatott, visszahuppant a székre, majd magam is követtem a példáját. A reszkető ujjai között forgatni kezdte azt a monogramos, címeres kendőt, amelyet a mózeskosárban találtam a gyermek mellett, amikor a feleségem kiemelte a kicsit.

- Kérem értse meg, én... én nem tehettem mást. - szabadkozott a dáma. - Ha híre megy, hogy Charlotte von Hausenberg egy megesett nő, soha többé nem találok férjet magamnak. Csorba esik a családom hírnevén is, és azt nem bocsátanám meg magamnak. Az a férfi, az a fráter sem tudott az állapotomról. Nem is akarom, hogy megtudja. Sem senki más.

- Ez érthető! Számíthat a diszkréciómra, természetesen.

Annyira elesettnek tűnt, olyan védtelennek, hogy már-már kezdtem megsajnálni. Szemei vörösek voltak, püffedtek, és látszott rajta, hogy sokat sír és keveset alszik mostanában. Sápatag bőre szinte átlátszó volt, mint egy jobb állapotban lévő kísértet. Könnyei végigfolytak az arcán, elmosva ezzel a festéket, amikkel a szeme alatt lévő karikákat próbálta eltakarni.

- Nézze, von Hausenberg kisasszony…

- Charlotte, ha kérhetem.

Szokatlan volt az efféle közvetlen hangnem egy magamfajtának, de megkönnyebbültem, hogy majdcsak egyenlőként kezelhetek egy nemes hölgyet, ilyen alkalom még nem adódott.

- Rendben, Charlotte kisasszony - s már majdnem megfogtam a kezét, de rájöttem, hogy ilyen bizalmaskodás nem illendő egy olyan emberrel, aki rangban és vagyonban igencsak felettem áll, de hát mit szépítsem, átéreztem a helyzetét. - Nézze, nem azért jöttem, hogy a tettét az orra alá dörgöljem. Az odakint dúló pestis járvány sok szerettünket ragadta el, ezért… - nagyot sóhajtottam. - Na jó, nyílt embernek tartom magam, ezért kerek perec megkérdezem: nem bánná, ha a gyermek nálunk maradna? Nem vagyunk gazdagok, de szeretetben nőne fel, igazán jó helye lenne. Legalább egy darabig hagy maradjon…

Charlotte arca felragyogott, mint amikor az eső után megcsillan az első napfény.

- És nem ellene kifogása, hogy olykor-olykor meglátogassam? Persze nem árulnám el neki a kilétemet, csak szeretném látni, ahogy tanult ember válik belőle. Megszerzem a legjobb magántanítókat… - majd elhallgatott, kezeit tördelni kezdte. - Ne haragudjon, azt hiszem túl messzire mentem. Nem akartam ilyen tolakodó lenni. Bocsásson meg.

- Örömünkre szolgálna, kisasszony. - öltöttem újra magamra a legudvariasabb modoromat.- Bár jelenleg lakóhely gonddal küzdünk, a járvány miatt. A családomban mindenki megbetegedett, és valószínűleg már nem is élnek, de azt akarták, hogy eljöjjünk, mielőtt velünk is végez a gyilkos kór. Hosszasan vándoroltunk városról városra. Örültünk, ha volt egy hely, ahol nem csukták ránk az ajtót, amikor élelemért könyörögtük, és úgy tűnik, a vándorlásaink még korán sem értek véget.

- Elég iskolázottnak tűnik, nagyon választékosan beszél. A kérges tenyere ellenére nem tűnik, már bocsánat, parasztnak.

Tovább

Címkék: gyermek rövid találkozás egyperces folytatásos slice of life rövid történet A gyermek sorozat

Szólj hozzá!

2020. október 15. 22:21 - PMBennett

Kátya lánya

Amikor az orosz csapatokat kivonták, és Kátyát is elnyelte a messze távol. Még ezután volt pár alkalom, amikor belógtam a repülőtérre. Kicsit nehezebb dolgom volt, mint amikor a szovjetek itt voltak, mert ez az idegen, fekete ruhás biztonsági cég, sokkal jobban őrizte a területet, mint a szovjet testvérek azelőtt.

Nem tudom, mit kerestem ott. Csak kóboroltam végig a régi utcákon, és szívem mélyén arra vágytam, hogy rátalálok arra a kislányra, aki néhány hónappal ezelőtt a szívembe írta a nevét. De már csak az üres emeletes házak meredtek az égnek. Sehol sem járt senki. Még egy árva kóbor kutyát sem láttam.

Eltelt egy év. Emlékszem, unokanővéremet köszöntöttük fel névnapja alkalmából, amikor egészen véletlenül egy „Világ Ifjúsága” folyóirat akadt a kezembe. Ahogy lapozgatni kezdtem, az egyik lapról egy gyönyörű, szőke hajú lány bámult vissza rám óriási szürke szemekkel a levelezési rovatból. Kátya Koljakova. Ez az én Kátyám. Azonnal felismertem volna még akkor is, ha nem látom a nevét, de kétségtelenül ez ő volt.

Forrás: Pinterest

Felírtam a címet, és alig vártam már, hogy hazaérjünk. Otthon rögtön tollat ragadtam, és megírtam neki az első levelemet, ami gyakorlatilag majdcsak nem egy szerelmes levél volt. Talán eltelt egy hónap is, mire megérkezett a válasz gyönyörű cirill betűkkel. Ezután megosztottunk mindent egymással; ami történt, amire gondoltunk, amit éreztünk. Ezután hosszú évekig leveleztünk, míg egyszer aztán nem jött több levél.

Később megnősültem. Zsófi egy aranyos nő, bár sem külsőleg, sem belsőleg nem hasonlított hozzá, de nem is Kátyát kerestem benne, amikor rátaláltam. Minden esetre boldogok voltunk és hamarosan megszületett a fiam, Péter. Peti mindig élénk érdeklődést mutatott a kunmadarasi repülőtér története iránt. Elmeséltem neki hogyan találkoztam a kis orosz lánnyal, amikor akkora voltam, mint most ő, tizenhárom éves. Ezek a kissé zavaros kamasz évek teljesen átformálták az addigi életemet. Feleségem mindig irigykedve hallgatta, hogy mennyire imádtam azt a Kátya nevű lányt. Pedig esküszöm, nála senkit sem szeretek jobban, de a fiam újra és újra kérte, hogy elevenítsem fel, hogy is volt ez a romantikus kis találkozás. Nem csodálnám, ha a feleségem kezdene féltékennyé válni a kis orosz lányra, ahogy egymás között hívtuk.

Tovább

Címkék: orosz szerelem szovjet rövid tini romantikus repülőtér találkozás egyperces rövid történet Kátya sorozat

Szólj hozzá!

2020. augusztus 21. 17:18 - PMBennett

Kátya és a kis lovag

Van-e olyan ember a világon, akinek, ha azt mondják, ne csináld meg ezt vagy azt, akkor távol tartja magát attól? Nem hiszem. Inkább még csak azért is megteszi. Hogy mire gondolok? Mindjárt elmesélem.

Kunmadaras, repülőtér a szovjet időkből (Ok.ru)

Kunmadarasnak hívják a helyet, ahol lakom. Azt mondják, itt van Közép-Európa, vagy talán egész Európa legnagyobb transzport repülőtere. Vagy is volt, mert már teljesen megrágta az idő vasfoga. Történetünk idején még általános iskolába jártam, tombolt a szocializmus és a „szeresd a szovjet testvéreket” érzés.

Nem volt túl nagy baráti társaságom, de akiket barátaimnak mondhattam, azokra mindig számíthattam. Facsiga, Dávide, Kis Panda, Laci és én… Igaz Dávide kicsit le-leszakadt tőlünk, de a négyes legalább összetartott. Tulajdonképpen arra nem emlékszem, a többiek mégis hol jártak aznap, amikor Laci hihetetlen ötlettel állt elő. Tulajdonképpen annyira meg sem lepődtem, mert általában mindig fura ötletei voltak. Egyszer meg akarta keresni az alagutat, amit Rózsa Sándor használt, amikor a pandúrok elől menekült, és aminek állítólag egy csárda alatt volt a lejárat. Ez azokhoz képest nem is volt annyira különös.

– Te, figyelj! Nem lógunk be a reptérre?

A repülőtérről azt kell tudni, hogy akkoriban az oroszok fennhatósága alá tartozott, és tele volt orosz katonákkal, akik kettesével - hármasával járőröztek. Leginkább csak a kifutó környékén, de fel-feltűntek a reptér bármely pontján. Még ott is, ahol a szovjet családok éltek, a lakótelepen. Nekünk nem igazán lett volna szabad ott lennünk.

– Nyugi, én már voltam benn – mondta, látva azt az elég értetlen kifejezést, ami az arcomra ülhetett. Igazából kissé veszélyes vállalkozásnak látszott, de hajtott a kalandvágy, így rábólintottam. Kíváncsi voltam, mert még sosem voltam ott.

Tovább