Kicsit mérgelődtem ugyan, hogy már megint a legfiatalabbnak kell vadásznia, de ki mást lehetne ugráltatni, ha nem a legkisebbet? Egy pap azért csak pap, attól a hájas, elpuhult fejvadásztól még a vaddisznók is sírva menekülnének. Messziről hallik ha jön, mert reng a föld. Még azt sem nézem ki belőle, hogy meg tudná védeni önmagát, ha úgy adódna, fejvadász múlt ide vagy oda. Akkor ki marad? Hát persze, hogy csak én. Az azért vigasztal, hogy ezen a részen már az én nyelvemet, a vengriánt beszélik, úgyhogy hamarosan magunk mögött hagyhatjuk Manesia nedves erdőségeit, és vár az én szép otthonom, a Colian Birodalom. Talán még egy napnyi utazás lóháton, vagy még annyi sem, és hazatérünk.
 |
| Forrás: devianart.com |
Leveszem a hátamról az íjam, és ráhelyezek egy vesszőt. Az erdőben csend van, még madarakat sem hallok, ami kissé különös nekem. Kisebb emelkedőkön és lejtőkön keresztül követem a nyomot. Egy állat nem fogja követni a dombok alapvonalát, különösen ez az őz, átvág rajta, hogyha neki úgy tetszik. Ez a jószág eléggé megtornáztat.
Már jó fél órája vágtatok árkon-bokron át, amikor fémes csattogás üti meg a fülemet. Arra gondoltam, hogy talán egy falu közelében lehetek, és a kovács új fegyvereket kalapál, ám egyre közelebb érve apróbb kiáltások is megütik a fülem. Itt valakik vívnak.
Tovább kellene mennem, tudom, de hajt a kíváncsiság, hogy megnézzem, kik csatáznak? Ez elvileg egy békés ország, s a vengriánok tudtommal jelenleg nem állnak hadban senkivel. Végig osonok hát a fák és bokrok takarásában, miközben folyamatosan figyelek. Az én szemem úgyis jobb, mint egy emberé, nem lesz semmi gond, ha távolról megnézem, mi folyik itt. Úgysem láthat meg senki. Egyébként is el vannak foglalva egymással, minden bizonnyal.
Néhány pillanat alatt a harc közelébe érek, ahol, nekem úgy tűnik legalábbis, mintha három magasabb alak támadna egy kisebbet, soványabbat. Ám a kicsi olyan fürgén viszonozza a csapásokat, olyan szemet gyönyörködtető ügyességgel bújik át a süvöltő pengék alatt, hogy én ilyet még nem láttam.
Annyira közel kerülök a helyszínhez, amennyire csak lehetett, s a csata így már jó húsz méterrel előttem folyik. Három rongyos külsejű, csapzott férfi, próbált végezni egy eléggé szemrevaló, fiatal lánnyal. A ruházatuk mindannyiuknak fel-felszakadt a kard vágásoktól, kinek jobban kinek kevésbé, és a vér imitt-amott vörösre és barnára színezte a ruhadarabokat.
 |
| Forrás: imgur.com |
Semmi közöm sincs hozzá, mégsem bírom nézni ezt az egyenlőtlen küzdelmet, de azt kell mondjam mégis, lenyűgöz, hogy ekkora erőfölénnyel szemben is milyen magabiztosan veri vissza a gyilkos pengéket, amelyek még így is bele-bele marnak a húsába. Talán nem volt feltűnő túlságosan, de észleltem a lány egyre lassuló mozdulatait. Nyilvánvalóan tart már egy ideje a csata, s ő pedig egyre fáradtabb és fáradtabb lesz, de a tekintetében van valamiféle vadság, valami elszántság, amiért folytatja ezt az ádáz küzdelmet.
Felhúzom az íjamat, majd hangosan megpendül, ahogy elengedem az ideget. A távolság egészen rövid, s a vesszőnek nem kellett túl sok, hogy áthasítva a levegőt halálos csókot adjon az egyik támadó torkára.
A mellette álló férfi észreveszi, ahogy a társa teste összecsuklik, torkát pedig teljesen átütötte a nyílvesszőm. Kicsit elbizonytalanodik, s amint leveszi a szemét a lányról, ő már lendíti is a kardját, s a következő pillanatban a férfi feje véres golyóként lebukfencezik végig a domboldalon.
Az utolsó gazfickó egy tört vesz elő, s a lány mögé kerülve szúr. Látom a lány fájdalmát az arcán, oldalához nyúl, majd összerogy. A gazember elégedetten köp egyet, és elindul arra, amerre a barátja feje gurult az imént.
Elengedek még egy nyílvesszőt, s már tudom, hogy ezzel le is mondtam ezzel a szarvasról, ami már azóta biztosan sok mérfölddel arrébb jár ettől a csörömpöléstől és hangzavartól. A férfi nem hallhatja a közeledő veszélyt, a lopakodó halált. Mire észrevenné, már késő. Elvágódik, s nem mozdul többé.
A lányhoz megyek, hogy megnézzem él-e még. Bár alig-alig, de lélegzik, és magánál van, a vérvesztesége is jelentős. Felemeli a fejét, rám néz szürkéskék szemeivel, és azt suttogja, hogy most már meghalhat, mert bosszút állt a szülei gyilkosán, de azt nem hagyhatom, hogy így távozzon. Nem vagyok túl jó gyógyító mágiában, de mindent megteszek, amit tudok. A vérzéseit sikerül elállítanom, ami talán addig elég lesz addig, amíg Reynart, a velünk utazó pap ellátja a nagyobb sérüléseket.
A történet folytatódik a A harcos lány és a félelf - Érkezés Oroshágóra című történettel. Kattints a címre!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.